Mystical Future FRPG

A két dombot egy sűrű erdőség választja el egymástól. Ennek az erdőségnek a közepén bújik meg ez a különös kis építmény. a mágia "fellegvára" ez, annak ellenére, ahogy kinéz.
Nem a varázslók, vagy boszorkányok mágiája él itt, hanem az öreg mágia, Danu szívének lüktetése.

Előzmények, korábbi hozzászólások

*Előzmény.*
//Rabnak//

/Oegus sóhajt egyet, majd megindult egy ősi ajtó felé. A faanyag olyan régi, hogy szinte látom, ahogy apró darabokra mállik szét. A sidhe az ajtóra mutat, majd nyugodtan int nekünk./
- Menjetek be, a vének várnak már rátok. /mondja nyugodtan.
Vetek egy pillantást Rabraquatra, de nem hagyom, hogy aggodalom, vagy bármi más kiüljön az arcomra, egyszerűen nem hagyhatom. Tehát veszem egy mély lélegzetet és benyitok az ajtón, aminek a kilincse szinte szétmállik a kezemben....


Mintha egy római színház porondjára lépnénk ki. Forró mediterrán nyarat idéző szél kap bele a hajamba és röppenti messze a földig érő rezes tincseim. Most veszem észre, hogy Khar nem mert követni engem. Azonban nincs is időn a kutyámon gondolkozni többet, mert meglátom az alakokat, akik a lelátón ücsörögnek...
Tizenhárom alak ül a hatalmas régies kőpadokon. Három kisebb csoportban ücsörögnek négyesével, plusz az egyikük egyedül. Az első csoport körül szikrázik a friss mágia az elemek szinte robajlanak körülöttük. A második csoport kicsit nyugodtabb, de még köröttük is érzem a mozgolódást. A harmadik csoport a legrémisztőbb azonban. Az ő testük már egy az egyben átalakult az elemükké, egyedül az arcuk mutat még félelmetes ám határozottan gyönyörű sidhe vonásokat.
Beléptünkre a magányos alak is felénk fordult, habár a csuklyája takarásában csak egy fekete űr volt az arca, azonban ez az űr felénk fordult, én pedig úgy éreztem megdermed a szívem....
Önkéntelenül tettem egy lépést hátra, és csak akkor vettem észre, hogy megfogtam Rabraquat kezét valami fogódzót keresve, amikor a köpönyeges alak jeges hangja szinte megdermesztette a lelkem./
- Danu hű szolgái vagytok ifjak? / suttogta és mennydörögte egyszerre, hogy beleborzongtam./

(96+20=116)

*Tessa és a Vének*

/Úgy tűnik a nem túl beszédes sidhe nem várat tovább és egy ajtóhoz vezet minket, majd meg is kér, hogy lépjünk be rajta. Őszintén: izgulok egy kicsit, de azért nem annyira, mint mikor a förmedvény és barátai, vagy éppen előtte a vérszopó ikrek szórakoztak az idegeimmel. Némi biztonsággal tölt el a tudat, hogy itt lehetek, legalább megismerhetik nagyságomat a Vének is... Bárkik is legyenek ők. Tessa rám pillant, én pedig előreengedem őt. Elég jól titkolja az érzéseit, de a sóhajtása árulkodó, azonban nem foglalkozom vele. Egyrészt jelenleg nincs félnivalóm úgy gondolom, másrészt féljenek tőlem ők, ha szórakozni szeretnének. Biccentek Oegusnak, ezzel köszönöm meg a vezetését, majd Tessa után szokásomhoz híven egyenes derékkal lépek át... Görögországba. + Milyen kis szentimentálisak. + Meglátom a véneket... nos annyira nem jön be az utolsónak látott négyes, akik már inkább elemek, mint sidhék. Nekem tetszik ez a porhüvely, ami van, nagyon jól nézek ki benne, minek teleaggatni agancsokkal, vagy lángnyelvekkel. Tessa megbokrosodott hajától egy kicsit félrehúzom a fejem, és érzem a levegő kedves simítását a bőrömön. + Itt van apuci, igen. + üzenem neki, majd kisvártatva az utolsó alak is felén fordul. Nem mondom, hogy szimpatikus lenne, igazából nagyon nem az. Nem tudom, hogy ki ő, de eléggé kilóg a sorból, a többire azért vannak tippjeim. A kérdése nem túl értelmes, mert ha nemleges lenne a válaszunk, akkor minek lennénk itt? A hangja borzongató, de láttam már rosszabbat is, például a vörös nőt. Tessa keze, megszorul az enyémen, az ajkaimon halvány mosoly. +Akkor nekem kell beszélnem, ezek szerint.+ Elengedem a kezet finoman és bemutatom magunkat./

- Azok vagyunk. A hölgy Tessa T'Ziczmesa, a Homok hölgye, jómagam pedig Lord Rabraquat, a Jádemaszk meglelője, Danu kegyeltje és a Levegő Ura. /Belenézek a sötétségbe, majd meghajolok előtte, amennyire muszáj. Hiába, a véremben van ez a pózolás, amióta átléptem, de nagyon tetszik. Azt hiszem ennél jobban nem nyilváníthatom ki, hogy mi vagyok, persze tudom, hogy az ilyen öreg lényeknek ez semmi. vagy éppen túl sok ilyen rövid idő alatt. De hát ez van ezt kell szeretni./

- Mit kívánnak a Vének? /Kéredezem határozottan, és Tessa mellé állok, hogy lássák, nem tartom magam nagyobbnak. Persze ez nem így van, de úgy érzem, hogy előttük nincs különbség közöttünk. Ráadásul csak kísérőnek kértek fel, így Tessa lehet a kiválasztott./

(284+20=304)

/Rabraquat szavaira csak finoman biccentek, meg némán megszidom magam, amiért mindig ilyen beszédképtelen vagyok. Néha könnyen jönnek a hihetetlen bonyolult körmondatok, de ezek mellett a lények mellett egyszerűen semminek, egy jelentéktelen kis féregnek érzem magam... Nah jó, egy gyönyörű és örök életű csodaféregnek, de akkor is.
+ Kíváncsi lennék Rabraquat mennyire mondja ki könnyeden a szavait ezeknek a különös lényeknek a közelében... +
Kicsit fészkelődök, amikor néma csend hull a teremre. Egy pár szívdobbanásnyi ideig még azt is elfelejtem, hogy most nekem kéne tennem valamit, hogy most mozdulnom kéne./

- Mi nem kívánunk semmit. /mondja nyugodtan a köpönyeges alak, és folytatódik a némaság. Döbbenten pislogok egyet, aztán mint aki mély álomból ébred, úgy nyúlok a zsebemhez. Csak most jut eszembe a boríték, amit még Ramieltől kaptam abban a kocsmaféleségben, és már a Tündérdombok területén ki kellett volna nyitnom. Próbálom Arion eltűnésére fogni a butaságom, de aranyos arcomra azért kiül egy parányi pír szégyenemben.
Elvégre egy kicsit megalázó érzés volt, amikor az ősi sidhek előtt néma csendben, az oldalamon Lord Rabraquattal nekiálltam egy borítékot bontogatni. Amikor kibontom, fény lobban fel belőle, majd egy számomra ismeretlen nő jelenik meg közvetlenül előttünk. Körbenéz a teremben, majd biccent a véneknek./

- Azért jöttem el hozzátok, hogy a segítségeteket kérjem. Követeimnek kellett elhozniuk ezt az üzenetet, mert féltek tőle, hogy Vérkönny és Ezüst Sárkány gyermekei megpróbálnák hátráltatnia a tervem, amivel megpróbálom megfékezni azt a mágiarabló tobzódást, amit anyánk kárára folytatnak. Igen, a segítségeteket kérem, szeretném, ha adnátok nekem az ősi mágiából, amit magatoknál őriztek. /jól hallható moraj futott végig a Vének sorain, mintha szél zúgott, tenger morajlott, tűz ropogott és föld repedt volna..../

- Tisztában vagy azzal, milyen nagyravágyó kérésed Királynő? A mi hatalmunk szinte egy idős a teremtéssel. Amikor vénekké lettünk, megfogadtuk, hogy nem avatkozunk bele a halandók ügyeibe soha többé. /Láttam ahogy a fényből szőtt nő arca nem rebben, hűvös és nyugodt maradt, amikor ismét megszólalt./

- Tisztában vagyok vele, azonban ezek nem a halandók ügyei. Danu haldoklik. Ti nem vesztek tudomást róla, itt ebben az időburokban éltek, távol mindentől és féltékenyen őrzitek hatalmatok, amivel meg tudnánk újítani az erőt, aki testéből ennünk adott és felnevelt minket. Gondolkozzatok el rajta ti, akik a világunk őrizőinek hiszitek magatokat! A mágikus kötést már elhelyeztem, egyedül egy lélekre van szükségem a Mágiafaló felébresztéséhez, egy hatalmas ősi lélekre. Ha meggondolnátok magatokat minden kezdete és vége az angyalok városában lesz, testvéreink hajlandóak voltak segíteni nekem. /A nő ekkor felénk fordult, majd kecsesen biccentett./

- Köszönöm nektek fényben lakozó testvéreim, hogy elhoztátok az üzenetem. Remélem a mágiát is sikerül elhoznotok nekem az angyalok városába. Danu áldása kísérjen titeket utatokon! /mondta majd elenyészett. Én köpni-nyelni nem tudtam, mellesleg nem is értettem semmit. Utáltam magam érte, de ismét segélykérően néztem Rabraquatra, hátha ő többet ért nálam.

(117)

*Tessa*

/Nos, nem úgy tűnik, mintha érdekelné őket, hogy kik vagyunk, csak akkor nem értem, hogy minek is kellett idejönnünk. Ráadásul ők nem akarnak semmit. Elég értetlen képet vágok, majd rápillantok Tessára, akin épp kiül némi szégyenpír, miközben a zsebébe nyúl. +Hja, mi hoztunk nekik valamit. De kemények vagyunk, mindig is mondtam. + Bátorítólag rámosolygok, de ekkor a borítékból fény csap ki, majd megjelenik a sötét királynő. + Egyem a szíved kiskanállal, a maszk nem volt elég? + De Lynarin csak nyomja a dumát./ + Követeimnek? Te beszedted a fogalmazásgátlót aranyom! + mérgelődöm magamban, miközben Lynarin az ősi mágiáért kuncsorog. Van azért pofája neki, nem tagadhatom, bár tény, ami tény, Danu tényleg nincs jó bőrben, ezt ő maga is elmondta. Persze a Vének nyilván nem törődnek a halandókkal + Amúgy nem vagyunk azok szívem… +, de a királynő jó érveket vonultat fel. + Ja, Vérkönny, a kis drága… + megforgatom a szemeimet, vágom a témát, láthatólag a társam viszont nem. Akkor még új lehet, vagy éppen… + Ő is a múltból jött. + Kicsit elkalandoztam, és azt vettem észre, hogy a királynő, már nekünk beszél. Finoman meghajolok felé, de nem annyira, mint a Véneknek. Látom, hogy Tessa továbbra sem ért sok mindent, de ez nem baj, én is így kezdtem./

- Ha odaadják a Vének, elvisszük. /Szólok Lyncsikéhez, néha azért meg tudnám folytatni. Bár sokra nem mennék vele, mert halhatatlan. Ja, meg vámpír is./

- Igen, ebben megerősíthetem a királynőt, Danu nincs jól, a betolakodók viszont megerősödtek, a híveik által. Azt is tudom, hogy a sidhek nem szaporodnak mostanában, pedig Danu mágiáját ők is őrzik és formálják, nem csak a Vének. Döntsetek jól Nagytiszteletűek! /Finom meghajlás és elszánt tekintet, csak, hogy érezzék, hogy nem a levegőbe beszélek. Hatalmat pedig bármikor elviszek bárkinek. Tessa felé fordulok./

- Majd beleszoksz, itt egy kicsit máshogy mennek a dolgok, mint anno. /Rákacsintok a szépségre és egy kedves vigyort ajándékozok neki, mert annyira nagylelkű vagyok./

(305)

/Enyhe aggodalommal figyelem ezt az egész kaotikus őrültséget. Próbálok azért jó hírnökhöz mérten csendes és nyugodt lenni, meg annyira tudatos képet vágni, ami még nem pofátlanság, de azért belül rendesen össze vagyok zavarodva.
Bevallom attól a zizegéstől, suhogástól és elemi hangzavartól, ami a vének körében támad, miután a királynő eltűnt, a hideg futkos a hátamon. Jó, úgy tűnik könnyű manapság kiverni nálam a biztosítékot, de ezen majd igyekszem javítani egy kicsit.
+ Elvégre leéltem már jó egy évszázadot, azért ilyenkor már illenék egy kicsit békésebbnek lenni... +
Habár tény ami tény, az az évszázados élettapasztalat már jó nyolc-kilenc évszázad homályába vész....
Azonban nincs időm tovább elmélkedni lényem hihetetlen ingatagságán, mert az egyik elementál-sidhe hibrid akárki, +elnézést, egy nagy tiszteletű vén ugye... + felénk fordul, és hangja szélviharként söpör végig a színházi lelátókon./

- Nos legyen, megadjuk a beképzelt királynőnek, amit kér, de most, és többé nem! Közöljétek majd vele, hogy ez volt az első és utolsó ilyen alkalom! És hogy csak és kizárólag Danu megtisztítására használhatja az erőt, mert ha nem így tesz megtaláljuk és legyen bármekkora kegyeltje Danunak lesújt rá haragunk!
/Ezek után a köpenyes alak odalép hozzánk és egy kelyhet nyújt felénk, illetve mivel én állok közelebb hozzá, így felém./

- Igyatok ebből a kehelyből, hogy teljesíthessük a királynő kérését.
/Egy pillanatig haboztam, majd az ujjaim a fémre kulcsoltam. Megdöbbentő, de az anyag meleg volt a kezemben, és már a tapintása is erőt sugárzott. Ráadásul borzasztó nehéz volt, mintha az alig 20 cm magas kehely legalább 20 kg-ot nyomott volna... Belenéztem, de csak aranyosan örvénylő fényt volt benne, ami nem igazán tűnt folyadéknak. Ennek ellenére az ajkaimhoz emeltem és belekortyoltam a fénybe.....

Végtelen zuhanás... érzem, ahogy az elmém kitárul, ahogy látom a világunkat átszövő mágikus ereket, látom bennük Danu szívének lassú lüktetését... és látom a fekete ereket, amik mindent behálóznak és ellopják az erőt, a mi mágiánkat, a mi teremtőnktől... El akarom pusztítani a fertőzést, de nincs elég erőm hozzá....

Arra eszmélek, hogy sikoltok, hihetetlen üresség és vágyódás van a belsőmben. Mágiára vágyok, ami kitölti bennem az ürességet. a sikolyom elhal, az ujjaim se szorítják már oly görcsösen a kelyhen. Fölállok (nem is tudom mikor zuhantam négykézlábra) majd észre veszem, hogy a színpad, a kő üveggé változott az öt méteres körzetemben. Veszek egy reszketeg lélegzetet, majd egy halovány mosollyal Rab felé nyújtom a kelyhet./

- Igyál. /mondom egy halovány mosollyal, majd lesimítom a nemlétező port a ruhámról +igen előnyös, ha a koszos föld tiszta üveggé válik alattad! + És a velem szemben álló köpenyesre nézek. Immár látom az arcát, a koponyát a homályban. És látom a véneket is, akik egyesével lesétáltak a színpad szélére és szép lassan kört formálnak körülöttünk. A monoton kántálás is eljut a fülemhez, és a tudással, amit a kehelytől kaptam, felismerem az ősi nyelv, az elsők nyelvének már elfeledett Danuhoz szóló imáját. A vének azonban még várakoznak, csak csöndesen állnak körülöttünk. Érzem mire várunk, hogy Rabraquat is csatlakozzon hozzánk. Ránézek én is, látom az ő mágiáját is. Hatalmas, nagyobb, mint az enyém, azonban gyertyaláng csupán ahhoz képest, ami a vének mindegyike körül tombol. /

(118)

/Úgy néz ki,. hogy Lynarin dumája meggyőzte őket. Bár lássuk be, azért nem úgy jött, hogy kéne egy kis kölcsön, aztán majd megadjátok. Én tudom a legjobban a jelenlévők közül, hogy igaza van a sötét királynőnek. Ezt gyorsan belátják a srácok, bár a beszédstílusukkal nem vagyok kibékülve, remélem, hogy belőlem nem ez lesz majd. Annyira nem szépek, mint én, és a hatalom sem ér meg mindent... gondolom.
- Természetesen átadjuk az üzenetet is. /Bólintok, majd a Vén egy kelyhet adományoz nekünk. Először Tessa ízleli meg, aki össze is esik, annak rendje és módja szerint. Nem vagyok itt régen, de láttam már egy-s-mást, szóval várható volt, hogy a hatalom megöli az embert, ha túl sokat kap belőle. Nyilván Tessa nem fog meghalni a halhatatlansága miatt, de azért egy picit feljebb reppenek, amint ordibálni kezd. A kő üveggé válik a Homok Hölgye közelében, áldom az eszem, hogy nem maradtam a talajon, mert érdekesen néznék ki üveg lábakkal. Azt sem mondom, hogy nem ijedtem meg egy egy pillanatra, de azért visszarendezem a vonásaimat, mikor Tessa éledezni kezd. Megváltozik a tekintete is, ami érdekleni kezd. Közben a vének körülállnak és úgy néz ki, hogy már csak rám várnak. +Milyen jó érzés is ez, mindig a legnagyobbra kell várni.+ Tessa kérésére leereszkedem és elveszem az italt. Fura, ahogy belenézek, érzem a hatalmat, ami kicsit el is bátortalanít... De csak egy pillanatra./
- Legyen meg a Te akaratod Úrnőm! /Mondom egy csodás pillanatig és felhajtom az esszenciát, vagy ilyesmit. Zuhanok, látom, ahogy közeledik a föld, de csak egy pillanat és megállok, hiszen én vagyok az úr, engem szolgál a levegő összes hatalma. A világ mérgezett, lehetetlen küldetésnek tűnik megmenteni a középen lüktető szívet. +Danu!+ Üvöltöm hangtalanul, szerintem, de már újra a színházszerűben vagyok, és térdelek. Körülöttem felborítgatva minden, ami mozdítható, csak a Vének és Tessa maradtak talpon, valószínűleg megvédte őket az ősi varázs./
- Kezdhetjük. /Felállok és a lüktető mágiától duzzadva nézek körbe. +Ez nem semmi, a maszkban láttam hasonlót, de itt érzem is.+ Megállapítom, hogy ez elégé tetszik, és nem szívesen fogom átadni Lynarinnak... Mákja van, hogy Danuról beszélünk./

(306)

/Amikor Rabraquat is iszik a kehelyből óriási szélvihar támad, ami úgy söpör végig a színházon, akár egy dühöngő fúria, mutatva ura hatalmát. Én csak figyelem Rabot, kíváncsi lennék, hogy vajon ő is ugyan azt érzi-e, mint én.... Habár szerintem igen, de ebben a világban ki tudja?
Amikor Rab is késznek tűnik elindulnék, úgy gondolom jobb, ha minél előbb átadom ezt a hatalmat annak a különös nőnek, jobb ebből a különös álomból minél előbb felébredni.... Habár bevallom őszintén, egy részem, egy kis hang belül, aki egyre többet sugdos a fülembe, most az ciripeli, hogy milyen csodás is lenne megtartani ezt a hatalmat....
Amikor azonban megindulnék az ajtó felé, miután vetettem még egy pillantást Rabra, meghallom a köpönyeges hangját./

- Hová mentek? Itt az ideje, hogy átadjuk a hatalmat...Anélkül nem tudtok segíteni a Királynőnek. /csodálkozva fordulok hátra, hiszen érzem magamban az erőt, a kehely varázsát. Ismét Rabra pislantok, aztán azonban a felém közeledő véneken akad meg a tekintetem. A föld és tűzlények megindulnak felém, a víz és levegő elementál-sidhe lények pedig a társam felé.
A szemem egy pillanatra elkerekedik, és megremegek, amikor az első lángoló és száraz, szinte sivatagi homok durvaságú tapintások a bőrömön szánkáznak végig. Aztán megérzem a valódi hatalmat, ami elvegyül a köpönyeges mindent betöltő hangjával./

- A kehely csak a mód, kehellyé tesz titeket is, ami képes közvetíteni a hatalmat. Nem marad sokáig bennetek, mert a testek még nincs készen ilyen mértékű varázslatra... Ha egy napnál tovább nem használjátok fel, akkor elemészt titeket....

/És akkor megéreztem, minden pórusomon át erő áramlott belém, olyan ősi és olyan hatalmas, hogy a szavakat már rég nem ismerték, amivel mértékét meg lehetne nevezni... A föld felmorajlott és éreztem, ahogy megremeg. A színház padsoraiban mélyvörös lángok táncoltak még a szakadó esőben és a folytonos szélviharban is... Olyan volt, mintha egy örvénybe állnék, ami centrifugálná belém az iszonyatos erőt.... Aztán vége lett. Úgy éreztem magam, akár egy kibiztosított gránát, bármely pillanatban képes lettem volna felrobbanni.
A vének elléptek mellőlem és pedig egyedül maradtam, de mégse voltam egyedül. Éreztem minden lényt, akinek a lába a földre lépett valaha, vagy amelyik tűz által pusztult el, vagy aki a földben pihen évezredek óta.... Olyan tudás szivárgott belém, amitől megfájdult a fejem és megroggyant a tértem. Ismertem az univerzum titkait, a teremtésünk történetét... mindent.
Rabra néztem, majd felé nyújtottam a kezem, tudtam, hogy ha az elemek hatalma egyesül, a tér szövedéke elveszti az értelmét. Tudtam, hogy át tudunk lépni a mennyei városba, pont oda, ahová mennünk kell. Tudtam, hogy ő is tudja, hisz azt a tudást birtokolta, amit jómagam is.
Ha megfogta a kezem felnyitottam a tér szövetét, akár a teleportkapuk és átléptem a felhőkre a kőkörbe, ahová mennünk kellett. /

+ Ne félj Danu, hamarosan felszabadulsz! +

(119)

+Hú, ez nagyon durva. +/Érzem a hatalmat, hogy szinte bármikor eggyé tudnék olvadni a levegővel, sőt akár ezekkel az elementálokkal, akikben ősi hatalom hömpölyög. Nagyon felemelő érzés, de egyben elrettentő is. Sosem voltam egy félénk, meg nem túl meggondolatlan, de most azért még én is hátrahőkölök. Főleg azért, amit mondd a vén, hogy ez még nem a hatalom. + Ennyit azért még el tudnék kezelgetni… +nyugtatom magamat, és akkor fejet hajtok a két lény felé, akik felém közelednek. Behunyom a szemeim és felkészülök arra, ami nagyjából az előbb váratlanul ért. Egy ideig, amíg kapom az ősi esszenciát minden rendben, de aztán érzem, hogy ez nem annyira kontrollálható hatalom általam, felfoghatatlan hatalom, amivel nagyon óvatosan kell bánni. Szinte megrészegített, hogy használjam, de egy kis csíra Rabraquat gondolatai között keményen nyomkodta a nagy piros „állj!” gombot. Már majdnem elemésztett a hatalom, szinte kifolyt már belőlem, amikor hirtelen véget ért. Szusszantam egyet, hangosan fújtam ki a levegőt, ami egy kisebb orkán képében távozott el belőlem./
- Oppsz. /Mondom mennydörgő hangon, majd letekerem a gombot magamban és végre emberi hangom és hatásaim lesznek. + Ez durva, szóval van mi nekem sem kell. Főleg, hogy úgy nézzek ki, mint azok.+ Morfondírozom, de aztán a figyelmeztetésnek még örülök is. Megmaradok „normálisnak” már az is valami. Már csak attól félek, hogy ha elveszik az erő, mekkora űrt hagy maga után. Vágyni fogok rá, vagy elfelejtem ezt az érzést. Közben megnézem magamnak Hiriget, hogy jól van-e, de minden rendben vele, el is mosolyodom egy kissé. Tessa viszont nem vár tovább, hanem mindketten kifakulunk-e világból egy pillanatra, hogy megérkezzünk máshova.
- Nos, itt vagyunk Lynarin, megkapod a dolgot. De készülj fel a legrosszabbra is. /Szavai a szélben jelennek meg,nem én mondom, csak a gondolataim szerint susog a szél. Körbenézek, hogy hol lehet a királynő, majd várakozom./
- Örülök, hogy te jöttél velem Tessa. Megfelelően képviselve van az udvarunk. És jól nézünk ki. /Kuncogok, majd tovább keresgélem a sötét királynőt, akit látok, hogy közeledik, hiszen most nincs előttem titok. Még Nosrefatot is összeroppanthatnám, ha akarnám, de nem teszem. Nem érzem helyénvalónak, nem az én erőm. Azért a doboknak köszönök és megpróbálom megérteni őket, akik egész kedvesen állnak hozzám, főleg az aranyló udvar. Csak egy főhajtás feléjük, ennyi történik./

(307)