Mystical Future FRPG

Egy másfél szobás használt bútorokkal berendezett lakás. Egy parkolóként funkcionáló zsákutcára nyílik, az ablakból remek kilátás nyílik egy távhővezetékre és a 2. szint egy kevésbé megnyerő részére.

*2900. Augusztus 29. késő-délelőtt*
*Előzmény itt*

/Egy közelben elhaladó vonat zajára ébredek, ami egyből nyilvánvalóvá teszi, hogy a tegnapi eseményeket sajnos nem csak álmodtam. Prágai lakásom közepében nem hogy vonat, de főút sem volt, ott nyugodtan végigaludhatta az ember a napot, ha akarta.
Az ébredésem utáni másfél órát az ágyban vergődve töltöm, próbálom kizárni a fejemből az ablakon át beszűrődő zajokat, sikertelenül. A párnám az ám matracába van beleépítve, így meg sem próbálhatom úgy tompítani a zajt, hogy aládugom a fejem. Egy idő után belefáradok a vergődésbe, és csak bámulom a plafont. Az fehér és rohadtul unalmas, de ez nem akadályoz meg abban, hogy fél órán át bámuljam. Ezalatt lassan tudatosul bennem, hogy hol vagyok, hogyan kerültem ide, és hogy mi minden történt velem a tegnapi napon. Ennek köszönhetően még azelőtt elegem van az életből, mielőtt kikeltem volna az ágyból. Amire hamarosan sor kerül, mert a tegnap ledöntött pia egyre sürgetőbben jelzi távozási szábdékát. Aztán éhes is vagyok. Kikászálódok hát az ágyamból, és megkeresem a wc-t. Köszönhetően új lakásom méretének úgy is megtalálom egy fél perc alatt, hogy közben beverem a lábujjam az asztal sarkába. A fürdőszoba a nappalival egybenyitott konyhából nyílik, akárcsak a hálószoba. Bent egy tejüveggel elválasztott sarokban zuhanyzót, egy mosdót és egy wccsészét találok. Odaállok a wc elé, aztán inkább ráülök, mert egyéb teendőim is akadnak. A nyugodt üldögélésnek akkor szakad vége, amikor rájövök, hogy a lakás nincs felszerelve olyan alapvető dolgokkal, mint a wcpapír. Szidom egy ideig a világot, és Marcusékat, elvégre ők adták nekem a lakást, gondolhattak volna ilyenekre. A szitkozódás persze semmit nem segít, tennem is kéne valamit az előállt helyzet megoldása érdekében. Lerugom a nadrágom, és elkacsázok a szemközti falon lévő szekrényig, hátha találok valami papírtörlőt, de csak két törölközőt és egy hajszárítót találok. Az előbbieknek csak most, az utóbbinak soha az életben nem fogom hasznát venni. Jobb híján teljesen levetkőzök és bemászok a zuhanykabinba. Letisztítom magam és élvezem a melegvizet. Ezzel is eltöltök vagy jó tíz percet. Remélem a rezsit nem nekem kell fizetnem, mert ha igen, akkor hamarosan két lábbal rúgnak ki új lakhelyemből. Zuhanyzás közben ugyanis kiszámoltam, hogy ha csak a legalapvetőbb dolgokért adok ki pénzt (kaja és wcpapír) akkor is legfeljebb 2 hétig lesz elég az a pénzmennyiség, amit kaptam. Ez, hogy úgy mondjam rohadt kevés. Nem tudom, hogy van e itt olyan hogy munkanélküli segély, de ha van akkor sem kockáztatnám meg az igénylését, még lebukok a nyakamba épített chippel és akkor kampec. Szóval nem ártana valami munka után néznem.
Elzárom a vizet és elhessegetem a megélhetési gondjaimmal kapcsolatos gondolatokat. Átcaplattok a faliszekrényhez, megtörölközöm és visszahúzom a tegnapi ruháimat./ +Egy váltás fehérnemű azért jól jönne.
/A nappalimról lerí hogy nem csak hogy senki nem lakott itt az elmúlt egy évben, de az is hogy aki berendezte, inkább arra törekedett, hogy olcsón kijöjjön minthogy jól nézzen ki. A bejárati ajtóval szemben nyíló ablak alatt egy dohányzóasztal mellett haszált kanapé és fotel, különböző színekben. A fal mellet egy polcos szekrény, egy digitális órán kívül semmi nincs rajta. Az óra kivetítőjén az idő mellett, az időjárást és a legfrissebb híreket is le lehet olvasni. Olvasgatom egy ideig a híreket, de egyetlen név sem mond nekem semmit, semmit nem értek az egészből. A konyha is hasonlóan minimalista módon lett berendezve. Megvan minden ami szükséges még egy kávéfőzőt is találok (legalábbis azt hiszem hogy azt), de a bútorok nem illenek össze. Az asztal és a székek feketére festett fából, a konyhapult rozsdamentes fémből készült. A hűtő és a polcok természetesen üresek, még egy doboz sót sem találok. Pedig kezdek éhes lenni, és egy kávé is jól esne. El kéne mennem bevásárolni.
Előtte viszont még befejezem a lakás felfedezését. Hiába töltöttem a legtöbb időt a hálószobában, az ágyamon kívül semmit nem ismertem meg. Nem mintha sok felfedezni való lenne. A szobában az ágyon kívül van egy íróasztal, aminek egy fiókjában találok egy laptopot, amit első pillanatra csak egy csillogó fémlapnak véltem. Ugyanakkor nem tudom nem észre venni, a kijelzőn található néhány karcolást, ami a készülék használt voltáról árulkodik. A szobában áll még egy beépített ruhás szekrény. Ebben sincs semmi, de már meg sem lepődök, csak bosszankodom egy keveset.
Csak most érzem át a mondást, miszerint az ember csak akkor tanulja meg beszülni a dolgokat ha már elvesztette azokat. És én most a hátrahagyott életemre gondolok. Akkoriban utáltam az egészet, viszont olyan dolgok mégis alapvetők voltak, mint egy váltás alsónadrág, vagy a wcpapír. Vagy egy üveg sör a hűtőben. A legjobb lesz, ha most azonnal keresek egy boltot. /

(50)
*Röviden: Felkeltem és elindultam boltba.*

* A ház előtt, majd környező utcákon. (erre nyissak külön témát, vagy jó ide?)

/Mielőtt elindulnék bevásárolni, még meg kell keresnem a fél pár cipőmet, amit valahol a bejárati ajtó és a ágy között dobtam le magamról, amikor tegnap megérkeztem az éjszaka közepén. Végül megtalálom a kanapé alatt, (fogalmam sincs hogy kerülhetett oda) és végre elindulok.
Amint kinyitom az ajtót rájövök, hogy szembe kell néznem a ténnyel, hogy már jócskán elmúlt dél. A nap egyenesen a szemembe süt, annak ellenére, hogy az ég nagy részét kitakarják a felhőkarcolók. Kezem a szemem elé emelem, hogy vethessek egy pillantást a környékre, ami nappal még lepukkantabbnak látszik, mint este. Ez főleg annak köszönhető, hogy most belátni a házak között húzódó vékony résekbe, amiket este jótékony sötétség fedett be. Most meg semmi nem akadályozza meg a rálátást a bennük halmozódó szemétre. A közeli utca most sem forgalmas, de időről időre azért látok egy-két elhaladó autót, vagy egyéb járgányt.
Jobbról zajt hallok, odafordulok és meglátok egy tízévesforma kissrácot, aki egy élénkpiros bicajt rángat át a kettővel mellettem lévő ajtó küszöbén. Egy nagyobb rántással kijuttatja a bicajt a lakások előtti gangra, majd anélkül hogy felnézne elindul a lépcső felé. Majdnem nekem ütközik, épp azelőtt vesz észre, hogy rátolná a biciklije kerekét a lábamra. Felnéz, leplezetlen kíváncsisággal és érdeklődéssel bámul rám./
- Ööö… Helló, meg tudnád mondani, merre találok valami boltot, vagy hasonlót?/ kérdezem tőle, mire kis gondolkodás után megszólal./
- Apa szerint nem szabad szóba állni idegenekkel. Te ki vagy? /Annyira váratlanul ért ez a teljesen ártatlan és gyermeteg kérdés, hogy elmosolyodok. A kissrác az első teljesen normális ember, akivel a régiségbolt óta beszéltem, megnyugtató a tudat, hogy azért most is vannak értelmes emberek a földön./
- Reagen vagyok. Én vagyok az új szomszéd, tegnap este érkeztem./ mondom tőlem szokatlanul barátságos hangnemben. A kölyköt látszólag elégedett a válaszommal, mert a legközelebbi sarok felé mutat./
- Ha ott balra fordulsz, hamarosan találsz egy bevásárlóközpontot. /Aztán választ sem várva felpattan a bicajára, és lerongyol vele a lépcsőn. Egy ideig meglepetten nézek utána, és miután semmilyen karambolra emlékeztető hangot nem hallok, vállat vonok, és én is lemegyek a lépcsőkön. Igaz, a srácnál kicsit lassabban, de annyira nem lassan, hogy ne lássam, ahogy befordul ugyanabba a sétálóutcába, amelyiken én érkeztem. Hátat fordítok neki, és elindulok arra, amerre a srác a bevásárlóközpontot mutatta. Újdonsült szomszédommal való találkozás egészen felvidított, bár azt hiszem pontosabban fogalmaznék, ha azt mondanám hogy kirángatott a melankóliából. Azért jó látni, hogy ha a világ meg s őrült, azért nem fordult ki teljesen a világból. Ha az alvilági alakokon és a hegyesfülű sznobokon kívül van helye benne biciklis kiskölyköknek is, akkor én is elboldogulom valahogy. Na nem mintha azt gondolnám hogy jól, megleszek itt, ó távolról sem. Egy tízévesnél és néhány hangulatos utcácskánál azért többet kell felmutatnia ennek a H’Sekiratnak, hogy megbarátkozzak vele. Biztosan van még mit mutatnia, de hogy örülni fogok neki, arról nem vagyok meggyőződve.
Az úticélomhoz közeledve, szembetalálkozom a járókelőkkel és újra kényelmetlen helyzetbe hoznak a kinézetükkel. Eddig nem zavart ha az emberek mások voltak mint én, de ez mégis csak túlzás. Mert mi a fekete bőr a zöldhöz képest? Vagy a hegyes fülhöz képest, hogy a szárnyakat meg se említsem. Ez azért nem olyan dolog, amire akár a legnagyobb egyenlőségjogi aktivista is szemrebbenés nélkül rávágná, hogy ők is csak olyanok, mint mi.
Egy fotocellás ajtóhoz érkezem, azon át pedig belépek életem legnagyobb plázájába. Nem mintha sokat mondanék ezzel, eddigi életem során, alig néhány alkalommal jártam efféle épületben./
(51)

*Ez is csak részben játszódik a lakásban, de attól még ide írom.*

/Az épületet amibe érkezem, leginkább egy hatalmas körfolyosós bérházhoz tudom hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy a lakások helyett itt mindenféle üzletek sorakoznak a gang mellett. A középső udvart pedig valamikor csillogó üvegkupola fedte. Mára már bemocskolta a felsőbb szintekről idehulló szemét, és láthatóan senki nem fárad azzal, hogy eltakarítsa a hulladékot. A helyieket vagy nem zavarja a kosz, vagy belefáradtak a folyamatos küzdelembe, amit a szeméthalmok ellen vívtak./+ Így vagy úgy, ha ezt meglátná egy valamirevaló utcaseprő, egyből a kardjába dőlne. Vagy a seprűjébe. /
Akárcsak az épületek, a járókelők is sokkal koszosabbak és kopottabbak, mint a harmadik szinten. Nem csak hogy nem látni elegánsan öltözött embereket, de biztos vagyok benne, ha valaki egy élénk selyemszoknyában érkezne ide, nem sokáig hordhatná azt. Én persze remekül beleillek a szakadt tömegbe, de hogy ennek örülnöm kéne vagy sem azt nem tudom eldönteni.
Sokáig kódorgok céltalanul a folyosókon, jó lenne megismerni a környéket, és az itteni mindennapokat. Találok egy gyorséttermet, rendelek egy adag sült krumplit és egy kávét, aztán leülök egy padra, és csak bámulom az embereket. / +Azaz a járókelőket. Jó lenne tudni, mi a megfelelő kifejezés a pontos népességre, illetve annak kisebbségeire. Meg hogy ők mennyire tartják magukat embernek, és hogy megsértődnek-e, ha mondjuk goblin helyett gnómot mondok. Nem akarom egy ilyen hülyeség miatt elveszteni a fejem./
Elrágcsálom az utolsó szál krumplit, leöblíteni már nincs mivel, a kávé hamarabb elfogyott. A papírzacskóba belegyűröm a műanyagpoharat és a szalvétákat, aztán otthagyom a padon, én meg felállok és elindulok. Néhány lépés után meggondolom magam, és nagyot sóhajtva visszamegyek a szemetemért, és keresek egy kukát. Ez eltart egy ideig. /+ És egyesek meg vannak lepve, hogy az egész környék úgy néz ki, ahogy. Még ha valakiben fel is merülne hogy ne rontsa tovább az összhatást, akkor még jól meg is nehezítik a dolgát. Meg is érdemlik, hogy így éljenek. Már csak az a baj, hogy nekem is itt kell élnem.
/Végül csak találok egy teli szemetest, nagy nehezen beletuszkolom a papírzacskót, aztán bemegyek a közeli üzletbe. Arra számítok, hogy teljesen tanácstalanul állok majd a polcsorok előtt, mint egy idióta, de szerencsére az olyan alapvető dolgok, amilyenekre nekem szükségem van, nem sokat változtak. Igyekszem csak a legszükségesebbeket megvenni, de amikor meglátok egy polcot tele különféle üvegekkel, hamar megváltozik a véleményem./ +Kell valami, ami segít feldolgozni az eseményeket. /szabadkozok magamnak, miközben a szatyromba pakolok néhány doboz sört, és egy üveg whiskyt, olyat amilyet Marcusnál is ittam. Az legalább nem okoz majd meglepetést. Átgondolom, hogy szükségem van e még valamire, de semmi nem jut eszembe. Biztos vagyok benne, hogy valamit elfelejtettem, és eszembe jut, amint hazaérek, de nem érdekel. Odamegyek a pénztárhoz, ahol semmilyen személyzetet nem találok. Körbenézek, hogy rájöjjek, mégis mi a fenét kéne csinálnom. Szerencsére elég sokan vannak a boltban, így gond nélkül meg tudom figyelni, mi a teendő. De a hátam mögött hamar morgolódni kezdenek, ezért egy rövid visszaszólás után fizetek, majd távozok.
Hazaérek, elpakolom a cuccokat a helyükre, aztán kinyitok egy sört. Reflexszerűen leülök a kanapéra és elkezdem keresni a távirányítót, amikor rájövök, hogy a lakásban nincs tévé. Ezzel alapból nem lenne semmi gond, nem vagyok egy tévénézős alkat, de az egész bevásárlás alatt azt tervezgettem, hogy hogyan fogom a hátralévő napomat haszontalanul, emberektől elzárva eltölteni. És a tévé tűnt erre a legjobb módszernek. /
-De nem lehet, miért is lehetne? Miért számítottam arra, hogy úgy tölthetem a napom, ahogy én akarom? Miért gondoltam egy pillanatig is, hogy nem lesz az egész napom úgy szar ahogy van? /fakadok ki, és dühömben belerúgok a konyhapultba. Az fájdalmasat nyikordul, és ezzel is emlékeztet rá, hogy milyen gyenge minőségű bútorzattal vagyok ellátva. Jó hogy össze nem dől mindjárt. Fel alá járkálok a szobában, és felemlegetek minden sérelmet, ami engem ért azóta hogy ebbe a világba kerültem. Hosszú lista, meg kell hagyni, és haragomban, csak még hosszabbak érzékelem. Megunom a járkálást, kinyitom a whiskysüveget, teletöltök egy vizespoharat, és leülök vele a kanapéra. Az üveget leteszem a dohányzóasztalra, csak hogy kéznél legyen. A pohár hamarosan kiürül, és a dühöm is csillapodik egy kicsit. Helyette életundor, és melankólia lesz rajtam úrrá. Amivel én természetesen rohadtul nem járok jól legfeljebb a bútorok, de őket épp nagyon utálom. Ahogy minden mást is, de főként a sorsot amiért ide kerültem. Áldozatnak tartom magam, szinte látom, ahogy valaki felülről kárörvendően vigyorog le rám. Nem tudom miért pont engem pécézett ki magának valaki odafenn, de bármiért is bassza meg, és hagyjon engem békén. Miközben hasonló gondolatok járnak a fejemben egyszer-kétszer még utántöltöm a poharam, aminek hatására a gondolatok csak tompábbak lesznek, de nem barátságosabbak. Ide oda vetem magam a kopott kanapén, és hamarosan fekvő helyzetben találom magam, amivel nagyjából megelégszem, ezért a továbbiakban a plafont bámulom, és úgy szidom a világot. A lámpa erős fénye bántja a szemem, de nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy elmenjek a kapcsolóig, ezért inkább lehunyom a szemem. Néhány perc múlva mély álomtalan alvásba zuhanok./
(52)

*2900 Augusztus 30. hajnak, majd kora délelőtt*
/A fejemben, és a hátamban hasogató fájdalomra ébredek. Kezemet az arcom elé kapom, mert a lámpa még mindig erősen a szemembe világít. Megpróbálok felülni, de egy próbálkozás a fejem túl kába ahhoz, hogy ilyen összetett mozdulatot véghezvigyek. Inkább legördülök a kanapéról a padlóra, és onnan feltápászkodom, lekapcsolom azt a nyavalyás villanyt, majd visszaülök a kanapéra. Az ablakon bevilágítanak az éjszaka fényei, a reluxa árnyéka csíkos mintába borítja az egész szobát. Rettenetesen fáj a fejem és a nyakam, de még ennél is jobban szégyellem magam. Nem kellett volna ennyire kiakadnom az előbb. Hogy mennyire magam alatt vagyok már abból is látszik, hogy máskor ennyi piától nem leszek ennyire rosszul. Bár ahogy közelebbről megnézem az üveget, meg kell állapítsam, hogy bizony több fogyott, mint amennyire emlékszem. Letörten ülök a díványon, és közben nagyokat sóhajtozok. Aztán felállok és az ajtó felé indulok. Az egész szoba az előbbi kirohanásomra emlékeztet, néha úgy érzem, mintha a bútorok is megvetően néznének rám. Különben is, jót tenne egy kis friss levegő. De mielőtt elindulnék, még visszamegyek a whiskysüvegért, és a kabátom zsebébe süllyesztem. Jól jöhet még.
Az utca ugyanolyan csöndes, hideg és elhagyatott, akárcsak tegnap. Most viszont nem tartok sehova, egyetlen célom hogy minél távolabb kerüljek, a háztól, amit otthonomnak kéne hívnom. Letántorgok a lépcsőn, sikerül nem elbotlanom. Aztán elindulok, csak úgy valamerre. Igyekszem minél szűkebb utcákon járni, most nincs igényem a nagy terekre. És most azzal sem lenne különösebb bajom, ha valaki belémkötne. De semmi különös nem történik. Órák óta járkálhatok az utcán, már kezd felszakadozni, egy kicsit az éjszaka. Meglátok egy éjjel nappali büfét, veszek egy szendvicset, aztán kicsit távolabb leülök egy padra, hogy elfogyasszam. Előhalászom zsebemből a whiskyt, de zsebemben kezembe akad az iránytű. Előhúzom, és az arcom elé emelem, nézegetem egy kicsit. Még mindig nem lett következetesebb a viselkedése, ugyanolyan kretén módon kering körbe-körbe. /+Még mindig úgy gondolod, hogy jó ötlet volt idejönni? /kérdezem tőle, de semmit nem reagál. Feladóan sóhajtok, majd elteszem a zsebembe. Pontosabban, tenném, mert valahogy elejtem, az meg oda pattog egy közeli lift elé. Rendes fémlift elé, nem olyan elé amin tegnap majdnem kidobtam a taccsot. Hagyom egy ideig a földön, előbb megeszem a szendvics utolsó darabját is, iszok még egy kortyot, csak aztán állok fel. A lift előtt lehajolok, hogy felvegyem, de ekkor valaki hátulról cseppet sem finoman belémütközik. Méghozzá egy bazinagy dobozzal, amit egy kézitargoncával igyekszik valaki betolni a liftbe. Velem együtt. /
- Hé ember, nem lát a szemétől? Kiengedne a liftből, vagy itt akar összenyomni? /kiáltok fel ingerülten, mire a doboz túloldaláról, ugyanilyen ingerülten visszaszólnak.
- Nem én illegettem magam a lift bejáratában. Azt meg ne is várd, hogy kiengedjelek, eleget szívtam már ezzel a szarral, örülök hogy eddig eljutottam. Majd leszállsz a harmadikon, aztán visszajössz, sietsz tán valahova? / majd választ sem várva megnyom egy gombot, az ajtók bezáródnak, én meg ott szorongok a lift fala és a láda között. Én még visszaszólok neki, mire ő is nekem, és így tovább, míg egy barátságos női hang nem közli velünk, hogy megérkeztünk a harmadik szintre. Ő elkezdi kihúzni a ládát a liftből, és meg rásegítek egy keveset. Amikor a dobot döccen egyet és aztán fojtott káromkodást hallok elégedetten elvigyorodok. Aztán észreveszem az iránytűt a földön, fölveszem és beleteszem a zsebembe. Mire kilépek a liftből, a ládát illető, aki egy köpcös torzonborz alaknak bizonyult, már hátra sem nézve megy egy nagy épület felé./+ Ezek szerint tényleg sietett, és nem csak gyökér volt./ Vállat vonok, aztán körbenézek hova kerültem. Ismerős a környék, a Kávéház közeli sugárúton járhatok. Végül is ez a környék is tökéletesen megfelel a céltalan járkálásra, ezért befordulok egy mellékutcába, hogy folytathassam céltalan ténfergésemet. De hamarosan elmegy tőle a kedvem, mert nagyon a lábam eléggé átfázott, és el is fáradt. A Kávéház felé veszem az irányt, ott legalább meleg van. Amikor odaérek csalódnom kell, a korai időpont miatt még csak a személyzet van benn, akik kedvesen elhessegetnek, és tesznek néhány megjegyzést a kezemben tartott üvegre, hogy italt különben sem szabad behozni. Morgok egy keveset, aztán bevonulok a közeli sikátorba, és egy vastag cső mellett, leülök egy ablakpárkányra. A cső kellemes meleget sugároz magából, én pedig összébbhúzom a kabátom, és így üldögélek egy jó ideig. Ha valamit a magamfajta megtanul, az a várakozás, illetve az idő haszontalan elütése. Munkanélküliként és kocsmavendégként épp elég alkalmam volt gyakorolni.
Ébredezik a város, egyre több embert látni az utcákon. Most már kezdem megszokni néhányuk másságát, nem kapom fel a vizet, ha egy zöld bigyó elmászik előttem. Mintha csak meg akarna hazudtolni, az utcán elhalad előttem egy fickó szárnyakkal a hátán.*Riel* Bazinagy, fehér, tollas szárnyakkal. /
-Mi az isten? Ez meg honnan került ide? Vagy repült, vagy zuhant vagy tudomisén. / Akaratlanul hangosan beszélek meglepetésemben, de aztán visszafogom magam és elhatározom, hogy utánajárok ennek a jelenségnek, már csak azért is, mert nem is nagyon hiszem el. Kijövök a sikátorból, és a fickó után eredek. Könnyű dolgom van, azokat a szárnyakat nem lehet nem észrevenni. Ami sajnos egyben azt is jelenti, hogy nem képzelődtem. A szárnyak végül a Kávéház ajtajában tűnnek el. Én is utánamegyek, de előbb még megiszom azt a pár korty whiskyt, ami az üveg alján maradt. Így nem tud majd belémkötni a pincér./
(53)
*Folytatás a Kávéházban!*

Mystical Future FRPG

Reagen lakása

Reagen lakása

Re: Reagen lakása

Re: Reagen lakása

Re: Reagen lakása

Re: Reagen lakása