Fősugárút

[Ainslye]

előzmény - Atoor

- Na, és téged hogy hívnak? -/ fordulok vissza a férfi felé, a könnyed, jókedvű hanglejtésem enyhe él árnyalja. Oké, hogy én sem vagyok az udvariasság mintapéldája, ezt tudom magamról és vállalom kis, de azért ha már elárultam, hogyan szólítson, igazán ő is megajándékozhatott volna egy névvel. Bár ha neki megfelel, nekem ne okoz problémát az elkövetkezőkben is a z igen kifejező: „ Teee!” megszólítást alkalmazni. Mindenesetre nem szentelek több figyelmet és energiát ennek a semmiségnek, mint amennyit érdemel. Jó is lenne, ha ez volna a legnagyobb problémánk. De mégsem tudom az igazán nagy problémákra koncentrálni, mert olyan apróságok terelik el a figyelmem, mint például a várost illető megállapításomra adott válasza. Függetlenül attól, hogy annak szánta-e vagy sem – valahogy nincs érzékem az ilyesmi objektív eldöntéséhez - , gúnyolódásként, sőt mit több a személyem elleni támadásként fogom fel a szavait. /
- Remek,…!/ nagy hévvel kezdek bele a visszavágásba, aztán végül - igen nagy önuralomról téve tanúbizonyságot – lenyelem a mondandóm többi részét, és azzal együtt az fellángolt indulataimat is igyekszem gyorsan kioltani. Ha lassan is, azért sikerül belátnom, hogy már csak a körülményekre tekintettel léve, sem kéne tajparaszt módon viselkednem a férfivel, és főleg azért nem, mert nem is adott rá konkrét okot, és csak én vagyok az, aki túlreagál minden apróságot. Egész odáig jutok, hogy sikerül valamiféle bocsánatkérő kifejezést költöztetnem az arcomra. /
- Ha te mondod. Nem értek az ilyesmihez… -/ vonom meg a vállam. Azon kívül, hogy ez nagyon nem Bécs, nálam semmi további következtetést nem indukál a város neve. Az első sokkot túlélve, vagy talán még annak a hatása alatt, jelenleg még nem fogom fel a helyzetünk komolyságát rendesen. Sőt, furcsamód lelkes is vagyok, nem ijeszt meg a kihívás, hogy feltaláljam magam egy idegen helyen és hazajussak. Mert ugye hazajutok, ez egy pillanatig sem kérdéses számomra.

Kilépve a sugárútra csak ámulok és bámulok. Vetek egy pillantást friss ismerősömre, csak hogy lássam, hogyan reagál a látványra. Maga az út sem aszfalt, az épületek is egészen elképesztőek, és akkor ne is beszéljünk róla, hogy milyen kinézetű járókelők sétálnak el mellettünk sietősen. Egyszóval minden ismeretlen. Nem úgy ismeretlen, amikor az ember egyszerűen csak új helyen jár, mondjuk egy idegen országban, nem tudja, merre vezet az adott utca, nem tudja, hogyan jut el a céljához. Most valami sokkal egyetemesebb érzés fog el, valami furcsa, idegen, elveszett, de legfőképpen kellemetlen érzés. Meg akarok tőle szabadulni. Nem tudok mit kezdeni vele, még definiálni sem tudom igazán. /
- Háát, induljunk valamerre - / a hangom egy csöppet bizonytalanabb, mint korábban, amiért nagyon haragszom magamra. A fejemmel is jelzek a férfinek és ha nincs ellenvetése, óhaja-sóhaja, jobb ötlete, lassan lépdelve elindulok jobbra. Muszáj mozgásban lennem, hogy el tudjam nyomi ezt a kellemetlen érzést. Meg egyébként sem lenne jó ötlet, ha az út közepén szobroznánk. Érdeklődve nézelődök jobbra, balra, figyelem a velünk szembe jövőket, az épületeket, kirakatokat. Ekkor zuhan rám mázsás súlyéként a felismerés, nincsenek irataim, de ami fontosabb nincsen egy fityingem se. Ez határozottan rossz.
- Lehet egy indiszkrét kérdésem? / sandítok fel a mellettem lépkedőre, miközben gondolatban vállon veregetem magam, amiért ilyen jól nevelt vagyok és szépen felvezetem a témát és nem csak úgy kapásból nekiszegezem a kérdést. Noha azzal a legkevésbé sem foglalkozok, ha esetleg nemleges választ ad, mindenképpen felteszem a kérdésem./
- Van nálad pénz? / ezzel persze elárulom, hogy nálam semmi nincs, de ebbe hirtelen nem gondolok bele. Mindenesetre a pénzkérdés tovább erősíti a belsőmben a furcsa, kellemetlen érzést és arra késztet, hogy foglalkozzam is vele. /
- Szerinted kérjünk segítséget valakitől? Vagy… találni kéne valami rendőrségfélét, nem? Vaaagy van valami ötleted? / pillantok fel a férfire. Nem vagyok jó ez ilyen szituációkban, amikor valami értelmes megoldást kellene találni. Segítséget kérni alapból nem szégyellek, de most azt sem tudom, hogyan kellene feltennem a kérdéseimet, és mennyire néznének érte hülyének. /

(3)

[Arich]

*Előzmény*

[2900. szeptember 1.]

/A járókelőket gondosan kikerülve bóklászok az áttetsző út szélén, fejemet hol ide, hol oda fordítva, tekintetem kereszttüzébe fogva az érdekesebb momentumokat./
+Legutóbb, mikor erre jártam nem igazán volt lehetőségem megfigyelni a dolgokat. De nagyon nem is csodálkozom rajta...+ /Jut eszembe a felfordulás, aminek a végén összeakadtam Hirigékkel./
+Még hogy meg akartam támadni az angyallányokat!+ /Horkanok fel magamban méltatlankodva, ahogy bevillan a lebegő robotgömbbel folytatott "beszélgetésem", illetve az utána éppencsak elkerült máglyahalálom. Ösztöneim azonban nem hagytak el, a fémes őrszem emlékére gyorsan felkapom tekintetemet s további társai után kutatva a járda belső szélére húzódva igyekszem észrevétlenül tovább haladni./
+Végeredményben olyan dolog történt, olyasmit követtem el, ami miatt ott, helyben meg akartak semmisíteni!+ /Kerekednek el szemeim, s lépteim ritmusa is összezavarodik, ahogy eljut a tény a tudatomig./ +Voltaképpen most akkor kivégzésre ítélt bűnöző lennék? Ezek után... Vajon hol, hogyan tudok még munkát vállalni? Hogyan fogom így tisztességes alapon megalapozni az életem?+ /Pánikolok egy sort, aztán megnyugodva egyéb alternatíva is eszembe jut./
+Vagy... A robbanás... A roncsok lezuhantak volna a városra? Nem hiszem, hogy ez történt volna. Vagy olyan erősségű lehetett az az önmegsemmisítő, hogy csak maximum por hullhatott alá... Ekkor viszont esélytelen bármi maradványt megtalálni... Vagy pedig létezett alatta valami védőmező vagy -ernyő, ami felfogja, esetleg kapásból megsemmisíti, atomjaira bontja a szemetet, ami a városra hullana. Még ha csak eltéríti és valami gyűjtőhelyre továbbítja is... Nos, ebben az esetben viszont szintén esélytelen lehet kimutatni, valóban ott pusztult-e az a bizonyos elítélt... Helyszínelő legyen a talpán, aki áttúrja az összes vackot, ami egy városra hullhat, egyetlen bűnös eltörlésének nyomát kutatva.+
/Mire végére érek gondolatmenetemnek, magabiztosságommal együtt hidegvéremet is visszanyerem. Egy haszna legalább van az egésznek... Szinte észre sem veszem, máris megérkezek úticélomhoz./

(223)

[Atoor Kardaev]

Előzmény - Ainslye, Annantina nagyi boltja




/ Kilépvén az ajtón - végre valahára -, valamiféle kép körvonalazódott bennem a körülöttem lévő világról, hogy hogyan is néz ki, hogyan működhet ez az egész valami amibe mi belekerültünk. Vagyis pontosítva, inkább csak a világnak a felszínét tapogathattuk meg, amolyan gyermekien, sötétben tapogatózásként.
Amit láttam, nem hittem el. Az egész környezet, az emberek, az épületek, a járművek, majdnem minden - rajtunk, a furcsa párt leszámítva -, olyan új volt, olyan futurisztikus, szokatlan, olyan más volt, mint amit eddig megismerünk. Énbennem ez vegyes érzelmeket keltett, volt aminek örültem, és volt, aminek kifejezetten nem örültem, ezek közé tartozott az a felismerés is, hogy már nem hiszem, hogy valaha haza fogok innen jutni. Ezek a modern épületek, ezek a modern járművek, ez az egész világnak az atmoszférája, az érzete gyökeresen eltért attól, mint amit azelőtt éreztem, mielőtt feltettem volna a fejemre azt a sisakot. Nem értettem, hogy ez hogyan történhetett meg, annak a sisaknak valamiféle ereje lehetett, amivel az egész valóságot megváltoztathatta.
Pár pillanatig csak pislogtam ezen az egészen. Mint valami komédia, egy film ami most éppen velünk történik meg, előttünk játszódik le és mi vagyunk a főszereplők. Annyira belemerültem az egész világnak a kémlelésébe, hogy a lánynak a kérdését sem hallottam elsőre, csak miután késve ráeszméltem.
- Hogy mi?.. Ó. - néztem rá. - Hát, Atoor Kardaev volnék. - mutatkoztam be. A szám ízlelgette ezt az eddig soha ki nem ejtett, teljesen idegen nyelvet, mint valami új ízt. Furcsa lesz megszokni ezt a nevet, ezek szerint hogy ha ezt írta ki nekem az a bizonyos tükör, akkor így is kerülhettem be a központi nyilvántartásba, így a régebbi nevemet nem használhatom már többé. + A régi nevemet sem szabad azért elfelejtenem! Valahova majd fel kell írnom. + gondoltam magamban.
A lány ötletére nem volt ellenvetésem - mi mást csinálhatnánk? Fel kell fedezzük a világot, hogy ha valamennyire is ki akarjuk ismerni. Szerencsénk van, hogy nem valami középkori, vagy valamiféle egyéb lepranegyedbe kerültünk, ahol az első adandó alkalommal kirabolnának minket. Követve a lányt, meghallgattam a kérdését. Mielőtt idekerültem, nem igazán vittem magammal semmiféle fityinget, nem is szándékoztam abban a boltban vásárolni, csak nézelődni mentem.
- Hát.. nem hiszem, hogy van nálam valami. Mielőtt átkerültem ide, nem vittem magammal pénzt. - mondtam. - És pénzt avagy útbaigazítást sem tudunk kérni senkitől, így is csodálkozom hogy te megérted, hogy én mit karattyolok neked bolgárul. /

(4)

[Ainslye]

előzmény - Atoor

/ Párszor elismétlem magamban a nevét, csak hogy megjegyezzem. Abból, ahogy kiejti a szavakat, rögtön érzem, hogy még barátkozik az új nevével./
- Egyébként, mi értelme van ennek az átnevezés dolognak szerinted? / persze, jótól kérdezem, de ha már egyszer átfutott az agyamon a gondolat, hát nem hagyom elveszni az éterben. Úgy tűnik, tényleg elég lassan dolgozom fel a sok új benyomást, mert ezt a kérdést is gyorsan átugrottam eddig, azon az alapon, hogy ez is a játék része. Csak lassan ébredek rá, hogy ez rohadtul nem játék, és igen is komoly dolog, ha az embernek megváltozik a kinézete, a neve. A személyazonossága. Ez azért egy picit ijesztő. Szóval összességében szép lassan kezdem felfogni, hogy annyira nem azért nem buli ez a helyzet, és jó lenni zöld ágra vergődni és hazajutni.
Az utcán mindketten csak ámulunk-bámulunk egy darabig, mert hát van min. A továbbiakban azonban egyáltalán nem vagyok biztos, Atoortól várnék valami javaslatot, támogatást és megnyugtatást. A félreértések elkerülése végett: nem azért, mert annyira elveszettnek érezném magam, vagy nem lennék elég önálló és talpraesett. Ha totál gyedül lennék, valószínűleg épp úgy leszólítanék valakit, ahogy őt a boltban, de így hogy ketten vagyunk, úgy érzem mégiscsak meg kell beszélnünk, mit csinálunk, meg egyébként is jó hangosan gondolkodni.
- Hol élsz te? Na, ez fasza, jók vagyunk. / el nem tudom képzelni, hogy lehet úgy bemenni egy boltba, meg akárhová, hogy az embernél ne legyen valamennyi pénz. Ez alap. De ezt azért már inkább nem mondom ki hangosan, így is félek, hogy sikerült megsértenem egy picit a kifakadásommal, amit végezetül csak egy mély, fájdalmas sóhajjal zárok le. /
- Mivan? Miről beszélsz? Már hogy ne tudnánk segítséget kérni, tudod csak ki kell hozzá nyitni a szádat. Azt mondod, te most bolgárul beszélsz? _Bolgárul? / erre még meg is torpanok, méregetni kezdem a férfit, összeráncolt szemöldökkel, teljesen értetlenül nézek rá, mert valahogy nem tűnt fel, hogy bolgárul beszélne. Bár azt sem tudom, milyen az a nyelv, de az tuti, hogy ha az lenne nem érteném, viszont nagyon is értem minden szavát, ahoggy az én anyanyelvemen beszél. Vagy az ájulás közepette megtanultam folyékonyan bolgárul? Vannak ilyenek, nem? Hogy egy baleset után valaki elkezd egy idegen nyelven karattyolni, amit soha életében nem tanult. + Mekkora királyság lenne. + Nem tehetek róla, de a stílusomra megint elfelejtek ügyelni, és nem csinálok belőle titkot, hogy most éppen a "fura" kategória peremén táncol.

(4)

[Mira]

*Ignar* [2900. augusztus 31., kedd; alkony után]

Kilépsz a Fősugárútra. Egyetlen egy alak vonja magára a figyelmedet: a bolttól nem messze egy fiatal hölgy támasztja a falat. Laza testtartása és lezser ruhája elüt az üvegváros eleganciájától. Vörösarany haja a napfényre emlékeztet, ám amikor szemetek összetalálkozik, enyhe borzongás fut rajtad végig. Még sosem láttál ilyen szemeket. Magad sem tudod, hogyan, de a nő szeme egyszerre mogyoróbarna, mélykék és sötétlila.

Ahogy ott állsz, és merően méregetitek egymást, egyszerre egy különös érzés lesz rajtad úrrá: meg akarod kóstolni ezt a nőt. Megharapni, megízlelni, magadévá tenni... megölni. Mikor már azt tervezgeted, hogyan is tehetnéd meg mindezt, a hölgy megmozdul. Megcsap az illata - a szádban összefut a nyál. A szemei mégis megállítanak - nem tudsz neki ártani.

- Üdvözöllek H'Sekiratban - szól oda neked két méterről. A hangja kissé rekedtes, fátyolos, érzékeket borzoló. Nem illik egy fiatal lányhoz.

[Mira]

*Iryn* [2900. szeptember 1., szerda]

Az ajtón kilépve le kell hunynod szemeid. A körülötted lévő üvegváros ragyogását nehezen szokja meg szemed, jó pár perc telik el, míg már nem kell hunyorognod. H'Sekirat valóban lenyűgöző a reggeli nap aranyfényében, már érted, anyád miért kereste oly kétségbeesetten ezt a helyet. Hogy a jövőben vagy világos számodra. Nagy sebességű járművek cikáznak a forgalmas úton, különbnél különb alakok mászkálnak ismeretlen anyagú ruhákban. Néhol havat látsz, ám a meleg levegő a nyár hajnali óráira emlékeztet. Össze vagy zavarodva, többek között ezt sem tudod hová tenni - anyád levele és a tudat, hogy ő is mágiahasználó volt, nem segít.

Kétségbeesel. Mi ez a hely? Hol vagy pontosan? Hogy kerültél ide? Miért kerültél ide? Ki ez a titokzatos mester, akiről anyád ír? Miért tudod elolvasni a levelét? És miért nézel ki úgy, ahogy?

Gondolataid gyorsan cikáznak, mint ahogy ezen a különös úton a lebegő járművek is. Összezavarodsz, megszédülsz. Annantina nagyi boltja előtt támasztod a falat, próbálsz levegőhöz jutni. A járókelőknek nemigen tűnik fel rosszulléted, egy idő után azonban egy fiatal, szép vonású nő árnyéka vetül rád.

- Ne haragudjon, kedves, jól van? - néz rád aggodalmasan. Hangja kissé magas, még törékeny alkatához képest is. Pánt nélküli hosszú, rózsaszínes ruhát visel, haját laza kontyba fogta fel, hullámos barna tincsei összevissza állnak. Vízkék szeme értelemtől ragyog. Hogyha jobban megfigyeled, láthatod, hogy a vállán a háta felé pókhálószerű, vékony erezetű minta fut. Tetoválás talán?

[Ignar]

*Mira* - 2900. augusztus 31. - H'Sekirat, Fősugárút

/Az ég a fény-festett üveg utak, a rajtuk közlekedő minden rendből és rangból származó lények ritkás tömege alkotta seszínű massza, és a körülöttük manőverező légjárművek között át-áttűnő foltjai feketének tűnnek. Ennek ellenére a legkevésbé sincs sötét; az utak pókhálója, és a felhőkarcolók tükröződő borítása egy négyzetcentiméter árnyékot sem enged a járókelők közé hatolni.

A modell.

Az utakat üveglapok helyettesítették, és a tükör-tornyok fehérek voltak rajta, de a stílus nem hagy kétséget. Figyelemreméltó részletesség. Viszonyítási alap?

Balra fenn, az Empire-state utánzat és az Ardian Smith trying hard között, csillagszerű tért alkotó keresztút, négy találkozási szög nagyjából harminc fokos. Csupán két hasonló pont a maketten, egyik sokkal magasabban. Remélhetőleg a makett jelenlegi látótéren kívül is alkalmazható, pontos, tájékozódást jelentősen megkönnyítheti. Alkalommal konzultáció egy pontos alaprajzzal segíthet. Egyenlőre ráér. Hollét továbbra is ismeretlen maradt, nem?

Drog hatása elképzelhető de valószínűtlen, váltások túl élesek, túl összetett részletek tudatalatti számára. Túl sok lehetséges megoldás.

ÁHÁHÁááááá végre. Eez végre jó. Pulzus? Újra. Pulzus?

Hmmm.

Figyelnek. Nő, alig huszas, huszas, százhatvan centi körül rosdásszőke haj (festett?)... Rosdásszőke haj! Szemszín... Szemszín nehezen meghatározható, talán fényviszonyok miatt.

Nem, nem a fényviszonyok miatt.

Hangulatváltozások. Egyértelműen szokatlan hormonviselkedés. Talán mégis drog. Nem. De. Talán. Óvatosan.

Ignár - kissé megilletődötten - körülpillant, majd elmosolyodik. Kérdőn magára mutat, majd odasétál a lányhoz. Rekedtes hang - alkohol?

- Köszönöm. - Mondja tétován, majd mintha hirtelen rászánná magát. - Ismerjük egymást? Mert... bocs ha mégis, tényleg, szörnyű a memóriám... de nem mintha nem szeretném ha mégsem, egyáltalán, én... - Láthatóan borzalmasan zavarban van. - Ááh mindig elrontom! Szóval... Helló, a nevem Edward. Szerintem nem ismerjük egymást...

(2.)

[Mira]

*Ignar* [2900. augusztus 31., kedd; alkony után]

A nő sejtelmesen elmosolyodik.

- Nem, nem ismerjük egymást - mondja ismét kissé karcos hangján. Megmozdul, ellép a faltól. Érzed, ahogy a szíve hevesebben ver, ahogy a személyes tered szélén egyensúlyozva kinyújtja feléd jobbját. Pillái alól néz fel rád. Te mégsem a furcsa, háromszín szemét látod. Az ereket látod a testén, amint lüktetve szállítják az életet. - Rocolle vagyok. Szólíts Roc-nak. - Kezed még egy ideig nem engedi el, mélyen a szemedben keres valamit, lenéz a lelked mélyére.

A következő pillanatban szíve heves lüktetése hirtelen abbamarad. Megszűnik. Rocolle ott áll előtted, valós, megfogható, élő, de látod, amint a bőre sápatag lesz, háromszín szeme lassan mélybarnává fakul vissza. Hiányzik a lelkednek a másik két szín. Szebb úgy ez a lány. Különlegesebb. Háromszín szemmel tökéletes préda. Így, halottan, sápadtan egyáltalán nem vonz. Már nem akarod magadévá tenni.

- Ed, gyere most velem - búgja tovább. - Tudod, mint ahogy a kétezres években, most is megvannak a világnak a maga törvényei. Hadd vezessek bele a harmincadik század varázslatos bürokráciájába! - mondja kissé gúnyosan, mintha ő maga kissé törvényen kívüli lenne. - Ha nem jössz, akkor viszlek. Sajnálom - vigyorog rád. Még sosem láttál ilyen szép vigyort.

[Iryn Stailo]

*Mira*
Előzmény
[2900. Szeptember. 1, szerda]

/Miután kilépek a boltból és meglátom az előttem elterülő várost, megállapítom, hogy nappal van. A nap csak úgy ragyog fenn az égen úgy, hogy a szemem szinte belefájdul. Vagy a város különböző formájú és nagyságú épületeiről verődik ennyire vissza a fény? Az anyám levelében álló szavak cikáznak a fejemben, de a teljes jelentésüket még mindig nem értem. Körülnézek. Suhanó járműveket látok, néhány olyat is, amilyennek a létezését eddig el sem tudtam képzelni. Az emberek, (vagy nem emberek, nem tudom már biztosan megállapítani) különböző ruhákban, párokban nevetgélve vagy egyedül, mélyen a gondolataikba merülve róják az utcát. Felnézek az égre, kicsit még mindig hunyorognom kell, de látom, a nap még alacsonyan van, olyan nyolc óra körül járhat az óra.
Ahogy visszahajtom a fejem a felettem elterülő fenséges kékségről, érzek valamit a gyomromban. Furcsa érzés. Talán honvágy, de mégis valahogy más. Kezdek egyre rosszabbul lenni, ahogy belegondolok, hogy hol is vagyok egyáltalán, hogyan jutok haza, mi a levél pontos értelme és ki volt anyám titokzatos tanítója./ + Lehet ismertem.+ / Ezt a gondolatot gyorsan ki is verem a fejemből és visszatérek a jelenbe. Bár erről a szóról eddig más volt a fogalmam.
Hirtelen tompa fájdalmat érzek a fejemben, talán a túl sok agymunkától, amit a rengeteg különböző gondolat erről a helyről, vagy talán a túl fényes nap okozhatott. Az egyik kezem a fejemhez kapom, a másikkal pedig a ”szótlan néni” boltjának falához támaszkodom.
Nem tudom, mennyi ideje lehetek így, amikor, egy fiatal, kedves arcú nő áll elém. Kérdésére egy darabig nem felelek, de aztán valami mégis csak kicsúszik a számon:/

- Nem… nem igazán.

/Tudnék feltenni neki néhány kérdést, de inkább csak amolyan segélykérően nézek rá. Talán tud segíteni nekem, bár ebben nem igazán hiszek. Túl sok most a gondom.

(2.)

[Mira]

*Iryn* [2900. szeptember 1., szerda]

A fiatal nő leguggol melléd, mindezt a lenge ruha ellenére úgy, hogy a lábai egyáltalán nem villannak elő. Oldaltáskájából elővesz egy kulacsra emlékeztető tárgyat, majd a kezedbe adja.

- Igyon ebből. Friss forrásvíz. Nemrég hoztam a Domboktól - mondja neked. - Érthető a rosszulléte - folytatja kis idő elteltével. - Gondolom már érzékelte, hogy az időjárás ismét fordul egyet. Tegnap még arra feküdtünk le, hogy mínusz tíz fog van, ma meg látja, kénytelen voltam elővenni a nyári ruháimat! No, igyon már! Danura esküszöm, nem valami vorrynhoz hasonló borzalom van benne! - nevet fel, miközben gyakorlatilag leerőszakolja a vizet a torkodon.

Az hűsítő, jóleső. A fejed pillanatok múlva kitisztul, a szervezeted lenyugszik.

- Egyébként Ageine vagyok - nyújtja feléd kecses jobb kezét, miután visszavette a kulacsot és felállított a lábadra. Így már láthatod: nem olyan magas lány, legalábbis egy fél fej van köztetek. Persze a jelenlegi méreteidet nem tudod még megítélni. - Kegyedben kit tisztelhetek? - mosolyog rád barátságosan.

[Ignar]

*Mira* [2900. augusztus 31., kedd; alkony után]

Élesen kivehető érvonalak, magas pulzus - magas vérnyomás? Nyugodt.

- Húh, öh... helló Roc. Menő neved van. - Ignár elenged egy mosolyt, ami azonban pár másodperc alatt bizonytalanná fakul a lány megszakítatlan szemkontaktusára. - Valami... Baj van?

Vérnyomás szinte teljesen megszűnt. Szemszín észrevehetően megváltozott. Hormonszintváltozások szinte azonnal abbamaradtak, jó eséllyel összefüggésben a változásokkal. Hinni persze nem kifizetődő.

- Én először valami italra... Tessék? Roc bocs, de azt mondtad harmincadik század? Harmincadik század?... Nem, én megyek, ha te viszel akkor bárhová, de... Te jó ég... - Ignár döbbenten áll pár pillanatig a fény-utakra meredve.

OK, bőven elég.

- Harm... És öhm, hova megyünk? Mármint mielőtt bármibe nagyon belevágunk lehet hogy volna néhány kérdésem úgymint... Hogy kerültem én ide?

(3.)

[Iryn Stailo]

*Mira*
[2900. Szeptember. 1, szerda]

/Nem nagyon figyelem, de érzem, hogy a kedves nő leguggol mellém. Hirtelen elővesz valamit és nekem adja. Mikor már a kezemben fogom a tárgyat és kicsit jobban megnézem, beugrik egy emlék, kiskoromból. Még amikor Ukrajnában laktunk, és iskolába jártam a testvéreimmel, nekünk is ehhez hasonló kulacsunk volt. A nő megerősíti ezt a gondolatomat, amikor megkér, hogy igyak belőle. Egy darabig forgatom még, nem tudom eldönteni, hogy megbízhatok e benne, vagy talán el akar kábítani, hogy elvihessen egy újabb időutazásra. A régi énem gondolkodna így. Az új azonban le is korholja magát, amiért egy segítőkész, embernek kinéző lény segíteni akar neki, de ő csak bizalmatlankodik.
A nő újabb bíztatására belekortyolok a vízbe. Közben hallgatom, hogy az időjárásról kezd el beszélni, meg valami furcsa szó is elhagyja a száját, nem tudom mit jelent, de nem is akarom megtudni.
Érzem, hogy a víz segített, kezdem jobban érezni magam. Fel is tudok már állni, persze a nő segítségével, kiről közben kiderült mi a neve./ + Ageine. Milyen furcsa név. Vajon milyen nemzetiségű?+ /Miután már a lábaimon állok, jobban megnézem Ageine-t. Nem sokkal alacsonyabb nálam, szép arca van, mosolyáról árulkodik, hogy nem fog bántani. Kénytelen leszek megbízni benne, ugyanis ő az első ismerősöm ”a jövőben”. Bizalmamat csak fokozza udvariassága, amikor megkérdezi a nevem.
Egy darabig habozok a válasszal, ugyanis eszembe jut, hogy a levélen nem Irina, hanem Iryn állt./

- Iryn vagyok. /Mondom végül.

A szemébe nézek és próbálok valamit kifürkészni belőle, de nem nagyon megy./

- Maga…mi? /Egy másodperc múlva rájövök, milyen ostobaságot kérdeztem, de mivel nem vonhatom vissza a szavaimat, megvárom, míg válaszol./

(3.)

[Matt Hrowing]

[2900. Augusztus 31. kedd, 15:00]
Előzmény

Leszállok a vonatról, és a Tanácsháza felé indulok, keresztül a tömegen. Egy kissé még mindig bizonytalan vagyok a pályaudvar folyosórengetegében, de a táblák szerencsére kisegítenek az elágazásokban. Amikor kilépek a fotocellás ajtón, és a tanácsháza közvetlenül velem szemben magasodik, gondolatban elismerően megveregetem a vállam.
A visszafele úton olyan érzés kerít hatalmába, amit szerintem azóta nem éreztem, hogy átléptem volna azon a fátylon. Ismerős helyen járok. Jó, az ismerős azért túlzás, de legalább nem újdonság nekem minden egyes utcasarok és üzlet. Próbára teszem, igyekszem megjósolni, hogy mi lesz a következős sarkon. Egészen elégedett vagyok az eredményemmel, olyan 40 százalékban helyesek a tippjeim, de a Tanácsháza közelében az arány már 60 százalék körülire emelkedik. Út közben próbálom meghatározni, hogy merre léphettem ki a boltból, de csak azt a kisebb teret találom meg, ahol Karl felvett minket Babakkal. A boltnak semmi nyoma, ahogy azt Elvira megjósolta./ +Tényleg, mi lehet Babakkal?+
A Tanácsházáa előcsarnokában elbizonytalanodok egy kissé, mert nem vagyok benne biztos hogy helyesen emlékszem Elvira szobaszámára./ +Ötezer.... Ötezer-huszonnyolc volt, ha minden igaz.+ /A biztonság kedvéért azért megkérdezem a recepcióstól, aki megerősíti a számot. Még megkérem rá hogy szóljon fel Elvirának, hogy John Riley keresi, és hogy kérdezze meg, hogy alkalmas e az időpont. Ha igen, felmegyek ha meg nem, akkor körbenézek egy kicsit jobban az előcsarnokban és a környékén.
(43)

[Mira]

*Ignar* [2900. augusztus 31., kedd; alkony után]

- Kösz - viszonozza a mosolyodat a lány. - Nem, nincs gond. Csak menjünk, jó? Így is túl sokat vártam egy olyan valakire, mint Te. - Mondandója kétértelműségét egy kacsintással erősíti meg. Flörtöl veled?

Amikor a harmincadik századra terelődik a téma, beléd karol. Teste jéghideg, csakúgy, minta tiéd. Ugyanakkor érzed, hogy milyen ruganyosan, állatias kecsességgel jár melletted. Elindultok valamerre a sugárút mentén. A távolban egy égbetörő, hatalmas, csillogó tornyot látsz, mintha csak a város szíve volna.

- Igen, a harmincadik. Kettőezer-kilencszáz augusztus havának utolsó napja van, illetve lassan ez is véget ér. Még szerencse, hogy lement már a nap. El sem tudom képzelni, hogy egy magadfajtát hogy szedtem volna össze fényes nappal...

- Hogy hová megyünk? Oda - mutat előre a toronyra. - Volt egy kis nézeteltérésem a hatóságokkal, és most törlesztenem kell. - Kis idő múlva hozzáteszi: - Nyugi, nem fognak beolvasztani, vagy ilyesmi, csak szeretik tudni, hogy ki hogy került ide. Mert hiába kérdezed, erre senki sem tud választ adni. Bár annyi mindenki sztorijában közös, hogy egy régiségkereskedésben átestek a Fátylon, és a következő pillanatban itt találták magukat. Lassan három-négy éve érkeznek hozzánk emberek... illetve vélt emberek, akik természetesen egyáltalán nem azok.

[Mira]

*Iryn* [2900. szeptember 1., szerda]

- Üdvözlöm, Iryn - ráz kezed veled. Kézfogása a gyengébbik nemhez méltó, nem erős.

- Hogy érti, hogy mi vagyok? - kérdezi döbbenten. - Most épp tanuló vagyok, hogyha erre gondolt. És Ön mit dolgozik? - tereli a szót tovább.

- Mellesleg... elnézést, nem akarok tolakodó lenni, de nem merem itt hagyni a napon, főleg nem az évszakváltás első napján, amikor nagyon erősek a fronthatások. Elkísérhetem egy darabig? Merre tart?

Ageine ránéz a bal karján helyezkedő szintén virágos, aprólékosan kidolgozott órájára. Szemöldökét ráncolja, de végül is mintha csak nyugtázna valamit, bólint.

- Van még egy kis időm, hogyha nem megy messzire, szívesen elkísérném. Persze ha tényleg nem bánja. Aggódom magáért.

[Mira]

Matt, neked folytatás az ötezer-huszonnyolcasban.

[Iryn Stailo]

*Mira*
[2900. Szeptember. 1, Szerda]

/A válaszán nem lepődöm meg, rossz kérdést tettem fel. Azt kellett volna, hogy „Honnan jött?”, de most már mindegy. Aztán ahogy hallgatom tovább a beszédét, egyszerre felgyülemlik bennem minden indulat az elmúlt, nem is tudom… néhány percben történt események miatt. Közben meghallom a kérdezést a hangjában és néhány másodperc elteltével válaszolok:/

- Hogy merre tartok? /Kicsit ingerültebben hagyták el ezek a szavak a számot, mint ahogy szerettem volna.

Aztán ahogy visszapillant rám a, viszonylag szép, órájáról és felajánlja, hogy elkísér, még indulatosabban folytatom:/

- Már elnézést, de nem csak azt, nem tudom, hogy merre tartok, de még azt sem, hogy hol vagyok! Köszönöm, hogy aggódik, de akkor már segíthetne, mondjuk, elmondhatná, mi az a H’Sekirat, meg Altyra, vagy mi! Nem tudom honnan jöttem, már abban sem vagyok biztos, hogy tudom, ki vagyok. A nevem nem is Iryn, hanem Irina! Irina vagyok… vagyis voltam Kijevből, most meg itt vagyok, valami istenverte helyen, ahol rendkívül süt a nap, és ahol egyik nap még mínusz tíz fok van, a másikban meg már meg lehet sülni! /Egy pillanatra abbahagyom, a (már inkább kiabálássá fajult) beszédemet, hogy levegőt tudjak venni, ám amikor folytatnám, lenyugtatom magam, észrevéve, hogy mennyi szem szegeződik rám. Halkabban folytatom:/

- Nos, elnézést a… amiért kiakadtam, de amit mondtam igaz. Minden igaz. Nem tudom, hogy hogyan kerültem ide. Anyám hagyott egy levelet egy dobozban, amit el se tudtam olvasni, csak itt, néhány perccel ezelőtt. Egy titokzatos tanítóról ír, meg a jövőről... /Az utolsó szavamon elgondolkodva, még halkabbra veszem a hangom és kicsit közelebb hajolok Ageine-hez./ - Tényleg, meg tudná mondani, hogy mi a mai dátum? /Nézek rá kérlelően./

(4.)

[Ignar]

*Mira* [2900. augusztus 31., kedd; alkony után]

Nagyon fontos neki az ügy. Fiatal, kulturális vonzásjegyekkel rendelkezik - csali?

A makett legmagasabb tornya. Közigazgatási központ? Ügynök?

Nincs pulzus, nincs testhő, vagy elfedi valami - hogyan? Mi?

- Olyasvalaki mint én? Magamfajta? Roc, miről beszélsz?

Büntetett előélet. Ha ilyen nyílt róla, zsarolásként nehezen használható. Több információra van szükség.

Ignár a lányba karolva nézelődik, időnként utánafordulva egy-egy különlegesebb járókelőnek. Amikor feltűnik az óriások között góliátként álló városháza-csoda, tágranyílt szemmel bámulja az épületet, amíg Rocelle meg nem említi a hatóságokat - ekkor a várakozással teli arckifejezés fáradtan megnyúlik a vonásain.

- Oh, szóval a harmincadik században még van bevándorlási hivatal. Milyen megnyugtató. Te akkor nekik dolgozol? Mármint nem mintha zavarna ha igen, csak kérdezem... - Ha Miss Priusz őszinte hasznos forrás és kapocs lehet. Lojalitásához vajon szükség van intim kapcsolatra? Talán nem, hosszú távon instabillá válhat. - Hogyhogy nem azok?

(4.)

[Mira]

*Iryn* [2900. szeptember 1., szerda]

Ageine döbbenten hallgatja végig kitörésed.

- Ó, kedvesem! - suttogja még mindig kikerekedett szemekkel. - Ön is olyan, mint a többiek, igaz? - mélázik. - Semmi baj, nyugodjon meg, minden rendben lesz. Nagy levegő! Kettőezer-kilencszáz szeptember elseje van.

A nő szemlátomást zavarban van, nem tudja, mihez kezdhetne.

- Tudja, nem vagyok járatos ezekben a dolgokban... Ön az első, akivel az Átlépése után közvetlenül találkoztam. Hiszen most érkezett, nem? - Félre néz, kicsit felméri a környezetét. - Még az utca is stimmel! - mondja kicsit izgatottan.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elviszem a teleportkapuhoz, hogy onnan a sajátjaihoz tudjon menni - jelenti ki néhány másodperc töprengés után. - Mit is mondott, melyik fajba tartozik? Persze csak ha meg nem sértem.

[Mira]

Ignar, folytatás az Előcsarnokban.

[Iryn Stailo]

*Mira*
[2900. Szeptember. 1. Szerda]

+Kétezer-kilencszáz szeptember egy?!+ /A hallottak miatt kezdem megint úgy érezni magam, mint mikor Ageine rám talált. Úgy érzem megint le kéne ülnöm, de néhány másodperc múlva összeszedem magam és a nő tanácsára veszek egy nagy levegőt. Máris jobb!/

- Többiek? Átlépés? /Kérdezem vissza, miután megemésztem a hallottakat./ - Úgy érti, mások is jártak úgy, mint én? /Kezdek egyre izgatottabb lenni. A kétségbe esés eltűnt, helyette izgatottság járja át a testem./ - Találkoznom kéne velük. Ők hogyan kerültek ide? Vajon ők is Moszkvából jöttek? /Az utolsó mondatot inkább csak magamnak mondtam, nem is hiszem, hogy Ageine hallotta.
Egy ideig még gondolkozom az imént hallottakon, aztán Ageine hangja ráz ki a gondolataimból./ +Teleportkapu? Olyan, mint a videó játékokban, amiket otthon olyan sokszor játszottam?+ /Inkább ezt a kérdést csak magamnak teszem fel, lehet, a nő azt sem tudja mi az a videó játék./

- Fajba? Ha minden igaz ember vagyok. /Ezen muszáj elmosolyodnom, annyira röhejesen hangzik. Aztán újra végiggondolom anyám levelét és eszembe jut egy másik név is a H’Sekirat-on kívül./ - Alt… Altmyrca. /Biztos vagyok benne, hogy rosszul ejtettem ki a szót, de nem érdekel./
- Altmyrca! Az micsoda? Tudja, amiről az előbb beszéltem, hogy az anyám hagyott egy levelet egy dobozban… Mindegy! Azt is írta, hogy menjek el ebbe az Altmyrcába és, hogy járjak iskolába… /Észre veszem, hogy az izgatottságtól össze-vissza habogok és, hogy Ageine zavarban van. Lenyugtatom magam, veszek még egy nagy levegőt, összeszedem a gondolatokat a fejemben és pár másodperc múlva szólalok meg újra:/

- Altmyrcába kell mennem. El tudna oda juttatni?

Folytatás: H'Sekirati Teleportkapu

(5.)

[Mira]

*Iryn* [2900. szeptember 1., szerda]

- Igen, igen, lassan már négy éve jönnek át a Fátylon múltbeliek - bólogat Ageine. - Nem tudom, hogy tudna találkozni velük, de előbb vagy utóbb biztos összeakad velük. Főleg Altmyrcában, a mágiahasználók városában. Tudja, az iskolák kiemelten foglalkoznak az átkerült mágusokkal.

- Persze, el tudom vinni. Illetve megmutatom, hogy hogyan mehet el oda. Tudja, lassan tényleg mennem kéne...

A nő biztosan vezet Téged a városban. Mindenféle furcsa fazonnal találkoztok, de végül is már nem tűnnek ezek a dolgok annyira ijesztőnek - annyira.

Fényhidakon, forgalmas csomópontokon, különböző mozgólépcsőkön és a levegőben lógó járdákon keresztül végül megérkeztek egy kiszögeléshez a város határán. A kör alakú tér közepén fehér fény ragyog: a Teleportkapu.

*Következő reag már mehet oda.*

[Moondance Logan Alexander]

2900. Szeptember. 1. szerda

/Kirobogok a boltból, majd hirtelen meg is torpanok. Körbe nézek, és döbbenten lesz úrrá rajtam. Minden más volt mint ahonnan jöttem. Mivel nem tudom mit tegyek egyszerűen elkezdek sétálgatni és nézelődni. Nem tudom hova is mehetnék. Vagy egyáltalán kihez. Senkit nem ismerek. Miután kicsit elfáradok, leülök egy padra és nagyot sóhajtva nézem a járókelőket. Majd elő veszem táskámból a vázlat füzetem és elkezdem nézegetni a képeket, hogy megnyugodjak./ + Vajon mi lesz most? Hova mehetnék? Megint egyedül vagyok. Pedig minden kezdett már helyre állni. És most mindent kezdhetek elöről.+ / Egyre jobban elmélyedek a képekben és már nem is figyelek a környezetemre. Csak az előttem lévő képet figyelem ami egy nyüzsgő várost ábrázol. /

(2)

[Drun]

*2900.09.01. szerda -- Moloal*


/A meleg szellő még ide a nagy városba is beteszi lábát, és könnyed simogatással érinti meg arcod, hajad.
Emlékek és velük együtt érzések törnek elő belőled, de hiába. Ha csak egy pillanatra is felemeled tekinteted arcon csap a technológia. Az idegen környezet.
Menekülsz a rajzfüzetedbe, még több kellemes emlékkép után kutatva, de egy idő után, már nem jön több megnyugvás.
Mintha valaki figyelne és ez kicsit zavar téged. Nem tudod megmondani, hogy honnan és ki az, majd kis kutatás után észre veszed a füzeten lévő apró árnyékot.
A nap delelőben járhat, így nem nehéz megkeresned a forrást. Felpillantva egy apró és törékeny lényt pillantasz meg.
Vörös és aranymintás ruházata, beleolvad szőke fürjeibe és a vörös minden árnyalatában pompázó apró szárnyaiba./
- Szi..szia!
/Köszön félszegen mikor rápillantasz./

[Moondance Logan Alexander]

*2900. 09.01. szerda - Drun*

/Hiába nézem, a vázlatfüzetem nem érzem nyugodtnak magam. Semmi sem olyan, mint otthon./ + Azt hiszem innen nincs vissza út. Itt ragadtam. De hol az –az itt? Jó lenne kideríteni hol, vagyok. De hogy kezdhetnék hozzá? Hmmm... Elősször is... Találnom kéne valami helyet aholy meghúzhatom magam. Meg valami munka sem ártana. +/ Gondolkodom, majd nagyot szippantok a meleg szellőből. Továb lapozgatom a füzetem, mikor megérzem, hogy figyelnek. Hiába nézelődök nem látok senkit, majd valamiért úgy érzem föl kell néznem és egy apró lény van előttem. Nagy szemeket meresztek rá, és kicsit hátrébb húzódnék, de a pad támlája nem engedi./
- Szia…/ Köszönök én is és próbálom felfogni mi is történik velem éppen./- Na, jó én biztos álmodom. Ugye? / Kérdezem, de valójában magam is tudom a választ. /- Még is hol vagyok? És ki vagy te?/ Rengeteg kérdésem van, legfőképp azt kérdezném meg, hogy mi is Ö, de nem akarok tiszteletlen leni vele. Nagy levegőt veszek, hogy megnyugodjak, majd újra rá pillantok. / - Moondance vagyok. Nagyon sajnálom az előbbit. Úgy érzem kicsit bepánikoltam. Nem igazán tudom hol vagyok. Tudnál segíteni?/ Kérdezem tőle viszonylag nyugodtan. Azzal nem megyek semmire ha bepánikolok. A nyugalom sokkal célra vezetőbb jelen helyzetben. Pánikolni később is ráérek. Alaposabban megnézem az idegent, és egy tündérre emlékeztett. Gyönyörű és örülnék ha lenne nálam ceruza mert szívesen lerajzolnám.


(3)