Fősugárút

[Zoax]

[2900. Augusztus. 27.]

*Előzmény: Anantina nagyi boltja

/ Idekint megállok és körbenézek./
+ A látvány alapján elképzelhető, hogy ez tényleg a jövő. +
/ Ettől még nem hiszem el, hogy tényleg a harmincadik századba kerültem. Bár nagyon jó a tájékozódási képességem és a térérzékem is, meg nem tudnám mondani, mely ajtó mögül léptem ki az imént. Ez egy újabb zavaró tényező. Viszont eszembe jut a makett és meg mernék rá esküdni, hogy most abban a makettvárosban vagyok. /
+ A makettben nem voltak járókelők az utcán. Viszont pont így nézett ki. Kör alaprajzú, meg volt a közepén egy óriási épület. Hmm.... Talán oda kellene mennem, hátha ott okosabb leszek. +
/ Elindulok valamerre csak úgy találomra. Megyek vagy száz métert és közben alaposan megnézek magamnak mindent és mindenkit. Viszont engem is megnéznek páran./
+ Még is csak feltűnő vagyok. Ez nem jó. +
/ Angyalok és tündérek repkednek a fejem felett. Mellettem a legkülönfélébben öltözött emberek sétálnak meg vadállatok. Bármennyire is igyekszem az útvonalamra koncentrálni, óhatatlanul megállok néha hogy egy-két érdekesebb szerzetet alaposabban is megnézzek magamnak. Egyáltalán nem vagyok lenyűgözve. Nem érzek félelmet, sem örömöt. Nem vagyok sem izgatott sem kíváncsi. Mindössze információt gyűjtök, bár egyenlőre még abban is kételkedem, hogy a valóságot látom. A mellettem elsuhanó futurisztikus járművek sem hoznak lázba. Egyetlen célom megtudni, hogy mi folyik itt és amíg ez nem történt meg, addig semmi esetre sem fogok kislányként csodálkozni minden egyes vackon. E helyett visszabaktatok oda, ahonnan elindultam és most másik irányba indulok el. A közöny az arcomon nem maszk, hanem a valódi érzelmeimet tükrözi. Nem érdekel ez a hely. Az érdekel, hogy haza jussak, illetve vissza a való világba és aztán nagyon megverjem azt aki felelős ezért. Ennek érdekében több irányban is felderítem a terepet pár száz méteres sugarú körben de mindig visszatérek a kiindulóponthoz. Végül jó két órás mászkálás után már sejtem merre lehet a város alaprajzának középpontja. Határozott léptekkel indulok el abba az irányba. Már nem bámulok meg egyetlen járókelőt vagy járművet sem. Céltudatosan megyek, egyedül az útvonalam megjegyzésére koncentrálok. Így érem el végül a makettben is látott központi épületet. Itt is sok a járókelő és többen is közlekednek ki-be az épület szélesre tárt kétszárnyú ajtajain. Így végül én is belépek a Tanácsház Előcsarnokába.

(2)

[Seán Eamonn]

[2900. augusztus 27., péntek]

*Előzmény: Annantina nagyi boltja

/Ahogy kiléptem a boltból, azt éreztem, hogy legszívesebben azonnal lerogynék az utcára. Utcára?! Nem rendes utca volt ez, átlátszó burkolat borította. Az üvegen át pedig egy hatalmas város rajzolódott ki előttem, kör alaprajzzal, rengeteg felhőkarcolóval. Én is több száz méterre lehettem a talajtól./
/Felkiáltottam. Két igen furcsa alak meredt rám, egyikőjük különösen taszító, a másiknak pedig fém kesztyűje volt. Mit ne mondjak, nem tűnt túl praktikusnak./
+ Úgy néznek ki, mint valami japán mese rajongói. Nincs ellenemre, ha valaki keresi a feltűnést, de azért a lila haj mégis túlzás. És az a maszk az alacsonyabbikon!
/Az alacsonyabbik súgott valamit a lila hajúnak, aki halványan elmosolyodott. Túlzás lenne azt állítanom, hogy ez különösebben megnyugtatott. Tépelődtem pár pillanatot, majd odaléptem hozzájuk. Kissé meglepettnek tűntek, de azért nem álltak arrébb./
- Bocsánat, kedves uraim! /hajtottam meg magam./ Volnának olyan kedvesek elárulni, hol is vagyok pontosan és mi az a H'Sekirat?
/Egymásra néztek, majd hangos hahotázásban törtek ki./
- Hol élsz te, tata? /kérdezte nevetve a maszkos./ Egy kibaszott goblin vagyok, minek uramozol? /bökte oldalba hegyes könyökével fémkesztyűs társát./
- Én... én... bocsánat, uram, de nem értem. Mi az, hogy goblin? + Azt akarja mondani, hogy be van lőve? Nem lepődnék meg. De ha tényleg be van lőve, akkor kár volna fennakadnom a tata elnevezésen.
/Láttam, hogy a "goblin" készen áll egy újabb szellemes riposztra, de a társa megelőzte./
- Hagyjad az öreget, biztos beinkinkezett. /szólt először a "goblinhoz"./ - Uram, engedje meg, hogy üdvözöljem H'Sekiratban, az emberi nem fővárosában, a XXX. század legnagyobb városában! Én Gebys vagyok, ő pedig barátom, Tais, a goblin. Csekély összegért hajlandóak volnánk önt bevezetni ebbe a különösen eklektikus, kozmopolita városba. Mindössze 12 kicsiért körbevezetjük H'Sekiratban, kihagyhatatlan üzlet!
/Meg voltam zavarodva. Az emberi nem fővárosa? XXX. század? És különben is, miféle nevek ezek? Szükségem volna egy idegenvezetésre, éreztem. 12 kicsiért?/
+ De nekem nincs pénzem /nyúltam a zsebembe, hogy ezt megerősítsem, ám ott kitapintottam egy kis erszényt, ami biztosan nem volt ott még a boltban. 12 kicsi? Mennyi pénz lehet az?
/Hát előhúztam a duzzadó erszényt, amire Tais és Gebys tág szemekkel bámult. Nem tetszett nekem a tekintetük. Emlékeztetett arra, amikor az IRA-ban egy pszichopata robbantásokról beszélt, még '80-ban. Azonnal el is raktam a pénzemet, amire mindkettejük arca elborult./
- Éreztem. /mormogtam./
- Öregember, add ide a pénzedet, és segítünk neked! /ordított rám Tais./
- Köszönöm, megoldom egyedül is... /kezdtem volna bepánikolni, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül./
- SEÁN! /Rory volt az, aki megtámadott engem. Bár előle menekültem ilyen gyorsan Annantina boltjából, most valahol mégis örültem. Végre valaki ismerős. Még ha furcsán borostás és ápolatlan is./
- Rory! /kiáltottam vissza neki, majd felé indultam. Reméltem, hogyha úgy teszek, mintha régi barátom lenne, Gebys és Tais leszáll rólam. Nem tévedtem, sőt. Tais arca eltorzult a rémülettől, Gebysé pedig a gyűlölettől./
- Egy vadász! Menjünk innen, Gebys! /könyörgött rémülten a goblin, a lila hajú nő pedig engedett neki./
- Még hallunk egymásról, öreg! /kiáltotta, és elfutottak. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de határozottan megkönnyebbültem./
+ Most már csak valahogy Rorytól kellene megszabadulnom.

(2)

[Reagen Weltz]

[2900. Augusztus 27]

*Előzmény Annatina nagyi boltja.

/Pont akkor csapom be magam mögött a bolt ajtaját, amikor a falon lógó tükrön olvashatóvá válik az aznapi dátum. Így még csak sejteni tudom, hogy a jövőbe kerültem, bár az előttem nyüzsgő város ezt egyre nyilvánvalóbbá teszi. Bármiféle koncepció nélkül járkálok az út mellett, és leesett állal bámészkodok. Bármennyire is utálom a helyzetet, meg kell hagyni elég lenyűgöző a látvány. Röpködő autók mindenfelé, az épületek között mágnesvasutak száguldanak szédítő sebességgel. Az úttest valami üvegszerű anyagból készülhetett, mert rajta keresztül lelátok a felhőkarcolók tövébe. Úgy tűnik ott lehetnek a gettók, mert amilyen tiszta itt fent minden, olyan lehangoló a lenti látvány.
Megborzongok, de nem a tériszony miatt. Csak most veszem észre milyen hideg van, épp hogy nem látom a leheletemet. Kabátomat összébb húzom, gallérját felhajtom, hogy védjen a csípős szél ellen, ami ellen ilyen magasban semmi természetes védelmet nem találnék. Behúzódhatnék persze egy épületbe, de hova? Nem hinném hogy bárhol szívesen látnának egy olyan embert, aki abban sem biztos hogy egyáltalán ébren van-e. Ha legalább valami pénzem lenne, de a fátyol óta üresek a zsebeim. No nem mintha sokra mennék a cseh koronával, legfeljebb egy numizmatikusnak kellene. Már ha van itt ilyen egyáltalán. /
+ Mégis mi a fenét kezdjek most magammal?
/Az egyik bolt kirakata előtt találok egy szélvédett padot. Leülök rá és csak bámulok kifele a fejemből. Nézem a várost és az embereket, és az egyéb…izéket./
- Jószagú atya úr isten. /suttogom magam elé./
+ Hogy a fenébe nem vettem észre ezeket? Rendben, el voltam foglalva a város bámulásával, de akkor is. Hogy nem vettem észre hogy néhány járókelő inkább tünde a Gyűrűk urából, mint ember? A különféle méretű zöld förmedvényekről nem is beszélve. Plusz egy-két Csingiling, hogy senki se hiányozzon. / Torkomat halk nevetés hagyja el, holott inkább sírnom kéne. Itt vagyok valószínűleg a jövőben, egy olyan városban aminek a fele lakossága valami meséből mászot vagy repült elő. Nem tudom, mit kéne csinálnom, abba sem vagyok biztos, hogy beszélem az itteniek nyelvét. Ha nem beszélném, na az lenne az igazi./
+Ez már túl sok egy napra. Mit egy napra, egy évre! Pénz ide vagy oda, megkeresem a legkevésbé furcsa kocsmát, és a magam módján feldolgozom az eseményeket.
/ Határozom el, és véletlenszerűen elindulok az egyik irányba. Kis idő múlva egy kávéháznak tűnő helységet pillantok meg. /
+ Ennél rosszabb már úgy sem lehet. / gondolom, majd belépek az ajtaján.

(2)

* Még Seán Előtt léptem ki a boltból, csak későn raktam ki*

[Laki]

* Reagen Weltz *

/Újdonsült "üzlettársaddal" kiléptek a kávéházból és elindultok az említett Tanácsháza felé. Úgy két saroknyit haladtok, ami alatt Martin többször is idegesen megfordul, amikor is megáll és leint egy "taxit". Legalábbis az oldalán lévő felirat erről tanúskodik, bár a te idődben a taxik négy keréken robogtak nem pedig a levegőben suhantak. Ő már félig benn van amikor egy madár visítása nyomán felkapja a fejét és mögéd bámul. Ha te is oda nézel, akkor két emelet magasan, egy kiálló párkányon láthatsz egy madarat. És már csak a zajokra kapod majd vissza a fejed. Ha nem hatnak meg a madárzajok, akkor viszont azt látod, hogy egy kabátos fickó lép a taxihoz és egy könnyed mozdulattal eszméletlenné sokkolja Martint. Aztán behajítja a kocsiba és a sofőrhöz hajol./
- A Kétszáztizedik és a Nermel sarkára.
/Aztán becsapja az ajtót és ahogy a taxi elsuhan ott maradsz a kabátos fickóval kettesben./
- Tudja, maga se könnyíti meg a munkámat. Így is elég nehéz, erre maga meg elmegy kávézgatni öt perccel az után, hogy ide eszi a fene. Ezért nem fizetnek eleget.
/Hirtelen a madár leröppen hozzátok és néhány másodperc gyomorforgató átváltozás nyomán egy fiatal férfi, talán a húszas évei elején, áll mögötted./
- Ne tököljünk Marcus.
- Hallotta a fiatalembert. Nagyon egyszerű ajánlatot teszek magának. Velünk jön vagy megvárja itt amíg a kis nindzsa haverjai felszedik. Ha velünk jön, talán segíthetünk magának megúszni, hogy ne kapjon a tarkójába egy bombát amivel a gondolatait a fél városban szétszórhatják. Azután nehéz lenne összeszednie magát. Na? Velünk vagy velük?
/A válaszodat nem várja meg, már el is indul egy néhány méternyire lévő sikátorhoz ahol közeledtére két fényszóró villan fel és mint ha egy motor zúgását is hallanád. A fiatalabbik fickó még alaposan végigmér./
- Te, hogy mindig a leggyökerebbeket sózzák rád!
/Aztán ő is elindul a sikátorba./

[Reagen Weltz]

[2900. Augusztus 27]

*Laki*

/ Kilépek az ajtón, kezemben még mindig ott szorongatom a fél pohár inkinket. Martin fejével jelzi, hogy merre visz az utunk. Követem, de figyelek, hogy tartsam a távolságot, de úgy hogy ne tűnjön fel neki. Elmosolyodok, amikor eszembe jut egy idevágó Star Wars idézet./
+ Vajon fennmaradtak a kedvenc filmjeim? Teljesen feledésbe merültek, vagy hatalmas filmtárakban őrzik őket felbecsülhetetlen értékű ereklyeként? Valamikor majd utánanézek. Most viszont fontosabb dolgom is akad.
- Tudsz valamit arról, mi történik a magamféle… hogy mondjam?... múltlakókkal? /Kérdezem Martint, aki épp nagy lendülettel integet egy taxi feliratú repülő járműnek, de az lassítás nélkül suhan el mellettünk./
- A legtöbben, ha nem is könnyen, de beilleszkednek előbb-utóbb. A végén már meg sem tudod őket különböztetni az itteni lakosoktól. /újra integet, de ezúttal meg is áll mellettünk egy taxi. Martin kinyitja a hátsó ajtót, bemászik/ - Persze van néhány aki… /Hirtelen visszanéz, és elbámul a fejem mellet/
- Mi van? /Kérdezem bambán? Feleletre nem jut ideje, mert megtermett kabátos alak lesokkolja, betuszkolja a taxiba és vakkant valamit a sofőrnek, mire az szó nélkül elhúz./
- Mi van?! / ismétlem meg, mire a kabátos fickó panaszkodni kezd, hogy valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. /
- Igazán nem akartam magának fáradalmat okozni, de miután egy darab „Időutazók erre” feliratú táblát sem találtam, nem láttam okát hogy az utcán fagyoskodjak. És maga tényleg azt hiszi, hogy kávézni voltam? /mondom neki, és orra elé tolom a poharamat.
Ekkor szárnycsapkodást hallok, és a szemem sarkából látom amint egy madár egy nálam néhány évvel fiatalabb férfivé változik. /
+Lehet hogy tényleg jobban jártam volna a kávéval.
/A kabátos fickó röviden vázolja a helyzetet. Velük megyek, vagy hamarosan meghalok. Aztán választ se várva elindul, a sikátor felé. Látom hogy nincs választásom, de nem indulok azonnal. A fiatalabb tesz rám egy rosszindulatú megjegyzést./
- Mondja a galambember. /vágok vissza, aztán legurítom a maradék italt, és követem őket a sikátorba.

(4)
*A régi hozzászólásom elejét átemeltem a mostaniba, remélem nem baj. Ha valami stilisztikai hibát vétettem, nyugodtan szóljatok
Folytatás itt*

[Renata Rebel Wood]

*Neferadynee és Murgen* [2900. augusztus 22.]

- Az igenis elrablásnak számít, ha oda viszed, amerre ő nem akar menni. /válaszolom halkan, dacosan, összevont szemöldökeim alól villantva elő jeges kék tekintetem. Azok után, hogy a nő drogokról és második lehetőségről kezd beszélni, csak még zordabbá válik a tekintetem./
- Második lehetőség? Hol élsz arany virágszálam, édes kicsi burokban felnőtt, elkényeztetett anyuci kedvence? Második lehetőség?! ELSŐ SEM VOLT SOHA! /fakadok ki indulattól reszkető hanggal./
- A franc essen beléd! Semmit sem tudsz a világról! Menj csak, keresd meg az elgurult kereked, de rám ne számíts! /vicsorgok a tolókocsis nőre.
- Te pedig kis fickó, harcolj, vagy megtaposnak! /morranom.
Ami azt illeti, valóban morgok, felhúzott ajkaim közül mindkét fogsorom elővillantva vicsorgok, a forróság hullámzik a testemben, minden apró szőrszálam (különösen a tarkómon és a gerincem mentén) az égnek mered, izmaimban sosem érzett erő feszül, úgy érzem mentem szétrobbanok. Olyan erős és szinte fékezhetetlen vadállati düh tombol bennem, amit képzelni sem képzeltem soha, s ez az, ami gátat szab a kitörni készülő indulatoknak, nameg a reszkető patkány a mellényzsebemben./ +Mi az Kicsim? Tőlem félsz így?+
/Viking reszkető testét érezve valami átkattan bennem. Ajkaim újra fedik fogaim, szőrszálaim lelapulnak, csak az egész testemet rázó reszketés marad. Félek magamtól. Életemben először félek magamtól. Kezem a mellényzsebemre csúszik, melyet rút kis folt áztat, remegő bajtársam simítom lágyan, majd hirtelen sarkon fordulok és kezemmel patkányomat vigyázva óvón, rohanni kezdek. Mindegy hová, csak el innen, el magam elől. Futok, amíg csak futni bírok, nem nézem merre, nem érdekel kit sodrok el, kit lökök föl, nem kérek bocsánatot, nem térek ki. Nem látok, nem hallok, nem érzem még a fájdalmat sem, csak rohanok, míg tüdőm és lábam bírja, s mikor erőm fogytán szédülve összeroskadok, már nincs erőm zokogni, csak némán hullanak a könnyeim a szürke aszfaltra./
- Viking, ne haragudj! /simítom a zsebemben reszkető halálra rémült patkányt./
- Semmi baj, minden rendben lesz, minden... Sosem bántanálak... Ugye tudod, hogy sosem bántanálak? /reszkető hanggal, reszkető kézzel simogatom az apró állatot, de az én félelmem nem enyhül. A düh, amit átéltem mást sugall. Egy pillanatra azt hittem, hogy puszta kézzel és fogakkal esek neki Norának, hogy darabokra szaggassam őt. Reszketek, félek és fogalmam sincs hol vagyok. Életemben először elvesztem.../

(9)

[Laki]

* Reagen *

/Különösebben nem úgy tűnik, hogy sikerült volna felszítanod a kedélyeket. Megvárják amíg beszállsz a kocsiba, aminek feltűnően autó formája van. Még kerekei is vannak. Mire beszállsz már érzed, hogy talán nem kellett volna az az utolsó korty. A kocsi belül, viszonylag tisztának mondható, bár van néhány összegyűrt csomagolópapír és kiürült pohár a hátsó ülés előtt. A kocsiban megült dohányfüst illatát érzed, útitársaidat ez mint ha nem zavarná különösebben. A kabátos fordul feléd./
- Öv!
/A kocsi lassan fordul ki az úttestre majd elindul a forgalom tempójában./
- Na szóval. Üdv itt. Szabályok. Egy: Nem ugrál, nem ránt fegyvert, nem ereget tűzgolyót és nem változik semmivé. Ha mégis, akkor kap egy csinos lyukat a homlokába. Kettő: Nem rimánkodik hogy, "Ó jaj mindenkim halott!", "Mi lesz az életemmel?", ha mégis, akkor kib****m mint goblint szarni. Három: Ha nem tetszik bármi amit mondok, ott az ajtó, kiszáll és elsétál.
/Némi autókázás után, után letértek a széles sugárútról és egy négy sávos alagútba hajtotok ami lassan kanyarodik és mint ha lefelé haladna./
- Van egy jó és egy rossz hírem. Igen, átdobták magát röpke 900 évvel későbbre. Legalábbis ez az elmélet. Hogy ebből mi igaz és mi nem, na az már jó kérdés. A jó hír, hogy most nem megy magát beregisztráltatni. A Nagy Testvér mindent lát, ahogy mondani szokás, de néha el lehet kerülni a tekintetét. Ne örüljön, biztos hogy van már magáról kép és ha nincs mázlija, még a szaga alapján is követhetik. De ez már nem igazán az én dolgom. Engem csak a begyűjtésért fizetnek.
/Leértek egy szinttel lejjebb és némileg koszosabb, lepukkantabb városrészeken haladtok át. Az autó hangját szinte alig hallod, a motornak még a rezgését se érezni. A fiatalabbik fordul ekkor feléd./
- Amit még meg kell tudnia mielőtt megérkezünk. Mi nem azért vagyunk itt, hogy mindenben kiszolgáljuk. Ha kell a segítségünk, akkor kap egy kamu chippet, új személyazonosságot és némi induló tőkét. Na meg összehozzuk olyanokkal akik tudnak magának segíteni. Úgyhogy ha inkább a másik oldalon szeretne lenni. Megfigyelés alatt, de kockázat nélkül. Akkor még most szóljon és kitesszük a következő sarkon.

* Ha mellettük döntesz, akkor folytatás a nyomozóirodában, ha nemet mondasz, akkor folytatás a sétányon.

[Jóindulat]

*Rebel*

- Még egy ilyen múltlakó és kiköpöm a tüdőmet.
/Morran egy hang Renata mögött, amihez, ahogy a lány hátrapillant, egy fiatal férfi guggoló látványa kapcsolódik./
- Mi lelt, hogy ennyire megugrottál? /Kérdezi, ahogy ráérősen felegyenesedik, s mintha közben válla, karja is keskenyebbé válna. Persze, ez lehet érzékcsalódás is. Mindenesetre végül fejét oldalt billentve, jókedélyű mosollyal az arcán veszi szemügyre a patkányát dédelgető Renatat./ Bocsi a késlekedésért, de mire már épp beértelek volna, meg is lódultál, mint akit valaki kerget. Ugye nem azt a patkányt kergetted? Csak mert ha kajás vagy, gyere velem és meghívlak egy igazi vacsira... Feltéve, ha tudsz uralkodni magadon és kultúrált keretek között is képes vagy enni. De ha még nehézséget okoz, mehetünk az erdőbe is... Gondolom nem egyszerű most neked. /Kérdezi kedves, nyílt mosollyal, őszinte segítőkészséggel a hangjában./

[Renata Rebel Wood]

*Jóindulat*

/A hátam mögül morranó hangra összerezzenek, majd Vikinggel a kezemben reszketegen megfordulok, úgy nézek a mellettem guggoló férfire. / +Múltlakó?+ /billentem félre vér és könnyáztatta fejem. Tekintetemmel követem, ahogy lassan felegyenesedik, s mintha nyúlni, vékonyodni látszana közben alakja, bár ezt a bizonytalan benyomást szédülésemnek tudom be inkább./
- Mi lelt? /visszhangzom a kérdést bizonytalanul. Arcát fürkészem, miközben reszketegen, a méretükhöz képest bosszantóan fájó sebeim kínjaival küzdve felegyenesedek, majd a falnak támaszkodok vállammal, Vikinget mellkasom előtt tartva és nyugtatóan simogatva./ +Mi lelet? Dühös voltam, megesik. Majdnem megtéptem egy nyomorékot… majdnem megöltem egy nyomorékot. /a gondolatra reszketés fut végig rajtam./
- Attól, hogy csavargó vagyok még nem vagyok állat! /villan a tekintetem fenyegetően a a férfi vigyorogva előadott képtelen monológjára válaszul./ - Lehet, hogy úgy nézek ki, mint aki épp most cincált szét valakit, de megnyugtatásodul közlöm veled, hogy pusztán egy tükörrel kerültem véres összetűzésbe. / morranom.
- Amúgy ha már itt tartunk: téged mi lelet, hogy utánam loholsz? /kérdezek vissza nyugodtabb hangon./

(10)

[Jóindulat]

*Rebel*

- Héhé, hátrább az agyarakkal! /Emeli a férfi kezét mosolyogva a lány kitörésére./ Nagyjából sejtem, mi játszódik le benned, bár régen volt már a kölyökkorom. Meglehet, hogy megkoptak az emlékeim. /Vigyorog szolid vállvonás kíséretében./ Ugyanis határozottan úgy érzem, /ütögeti meg az orrát/ hogy van bennünk valami közös. És ezt most ne valami béna csajozós dumának vedd. /Újabb teliszájas vigyort enged meg, ahogy lassan közelebb lép a lányhoz./ Hacsak nem tévedek marha nagyot, valahol tesók vagyunk. /Nyújtja kezét végül, hogy felsegítse Rebelt a földről./ Agni vagyok, és a falkával többek között a frissen érkezett farkasokat kalauzoljuk.

[Renata Rebel Wood]

*Jóindulat*

/Felvont szemöldökkel hallgatom a srác kedélyes csevegését egyre inkább meggyőződve arról, hogy le akar dumálni a lábamról./ + Persze tagadja, de ez nyilvánvaló./ Kezet nyújt és én nem átallom elfogadni a segítséget. Tekintetem a zöld szempárt fürkészi./ + Vajon meggondolja magát látva a vér és kosz borította kezem?
- Helen /válaszolom kurtán a bemutatkozásra/ - Nem volt még szerencsém se a Falkához, se a Farkasokhoz, de vagány nevek. /vigyorodok el./
- Sajnos az előző bandám széthullt, így most egyedül csavargok, de ha áll még az a vacsimeghívás, akkor veled tarthatok éppenséggel. /vonok vállat./ +Legalább eszek valamit és nem kell se lopni, se tarhálni, se kukázni. Végülis, ez így nem is rossz.

(11)

[Jóindulat]

*Rebel*

- Majd megismered, mit is jelentenek igazán. /Kacsint a férfi a lányra, ahogy tétovázás nélkül felsegíti a földről. Miután eme egyszerű gesztuson túlesnek, el is engedi a másik kezét. Egy futó pillanatig mintha megszaglászná az ujjaira ragadt koszfoltokat, bár az is lehet, csak az orrát vakarja meg. Mindenesetre egy halvány biccentéssel szólal meg ismét, karjával valamerre hátrafelé intve./
- Persze, a vacsiajánlat még áll. Tudok egy frankó kis gyorskajáldát valamivel lejjebb, de ha sürgős a dolog, mehetünk a Kávéházba is. Az van itt a legközelebb, és bármennyire is ezt sugallja a neve, nem csak sütizni lehet. Egész jó a virtuálmenüjük, ha nem zavar, hogy az igazi húshoz csak ízben meg szagban közelítenek a fogások.
/Miután nekiindul kettősük, zsebre tett kézzel battyog a másik mellett, oldalról sandítva csak Helenre./
- Szóval milyen bandád hullott szét? Merre jártatok, mit csináltatok? Mesélj egy kicsit róluk...
/Böki ki végül pár méter megtétele után./

[Renata Rebel Wood]

/Az újabb szóáradatra felvonom a szemöldököm/ - Teljesen kifordult a világ önmagából? A gyorsétteremben rendes kaját adnak, a Kávéházban meg műcuccot? Hát, ha így áll a dolog, akkor legyen a gyorskajálda. /választok kis gondolkodás után. / - Egy Kávéházba be se engednek. Bár ahogy elnézlek felőled is vannak kételyeim/ vigyorodok el végigmérve a srácot./ - Egyet viszont meg kell ígérj! /villan a tekintetem huncutul/ - Nem eszed meg a patkányomat! /vigyorodom el. Kicsit szédelegve indulok neki a srác mellett, aki rám sandítva kérdez./
- Uhh, hát Chicagóból indultunk a 66-oson. Vándoroltunk, borsot törtünk a hatóságok orra alá, buliztunk. A banda fogyni kezdett, végül a pasimmal egy texasi ranchen kötöttünk ki. Baró volt az állatok között, semmi képmutatás, furkálódás. Idővel viszont unalmas lett, így továbbálltam, egyedül. Addigra a banda többi tagja már szerteszét kódorgott a világban, fogalmam sincs merre járhatnak. Mondjuk... Sacramentora se épp így emlékszem. /nézek körbe a furcsa lények járta futurisztikus utcán./

[Jóindulat]

*Rebel*

- Ahha. /Nyugtázza Agni elgondolkodva az elhangzottakat, aztán megtorpan és szembefordul Helennel./ Navárj... A boltból jöttél ki, nem igaz? Szóval... A többiekhez képest határozottan jól viseled a váltást. Ilyenkorra már legalább féltucat kérdést szoktam kapni, de te első körben a kaján vagy leakadva. /Halvány vigyort enged meg orra alatt./ Apropó kaja... Szóval a te patkányod? Akkor én nem fogom megenni. Legfeljebb, ha nagyon nem találok mást. /Vigyorog provokatívan, de aztán elneveti magát./ Ne aggódj, tőlem biztonságban lesz. Ha nem hagyod elkóborolni, talán mástól is. Mindenesetre majd Bloosxban ne engedd szabadon kóborolni. A kölykök bármire ráugranak, ha izgalmasnak ígérkezik a kergetőzés.

/Vállvonással kíséri mosolyát, aztán elterelgeti Helent egy nagyobb forgalmat lebonyolító, üvegfalú csőhöz. A gigászi méretű szerkezetben emberek és egyéb, szárnyatlan lények suhannak fel és le, első pillantásra leginkább csak ötletszerűen. Rövid szemlélődés után, amit Agni nem siettet, aztán már világossá válik, hogy jobb oldalon a felfelé, bal oldalon a lefelé tartók haladnak úticéljuk felé./

- Egy egyszerű csőlift, nem kell tőle paráznod. Két szintet megyünk lefelé. /Lép a mélység fölé könnyedén, aztán rövid, minden gravitációt nélkülöző lebegés közben az előtte halványan felderengő ikonok közül kiválaszt egyet, amin egy hatalmas 1-es díszeleg, majd a következő pillanatban a többiekhez hasonlóan elsuhan lefelé./

*Folytatás pár pillanatnyi zuhanós lebegés után az 1. szinten.*

[Addeus Axcylius]

* Drun, Payne - 2900. augusztus 25. *

előzmény:itt

/ A kávéházból kifelé jövet, Addeus a gondolataiba mélyedve zárkózott föl Payne mellé. Ismét a fősugárúton. Igaz, hogy most Paynnel és nem Adyával. Belegondolva, szinte el se hiszi, hogy mennyi minden történt vele egyetlen napon. S még mennyi minden fog, legalábbis abból, amit hallott. Teleportkapu? Mint a Sci-fikben? Belépnek a kapuba és az másodpercek töredéke alatt egyik helyről a másikra repíti őket? Vajon milyen érzés lesz utazni? Kellemes? Borzalmas? Majd kiderül. Egy dolog azonban biztos, Addeus egyre jobban élvezi ezt az egészet. Mondjuk a vámpír és a nekromanta szavak ismeretlenül hangzanak számára. Pontosabban, nem ismeretlenek, mert a saját idejében már hallott róluk. De mindössze a fantasy elemeket tartalmazó filmekben. Az pedig véletlenül se egyezik az itten dolgokkal. Így végül megtöri a csendet, úgy dönt, hogy kérdésekkel fogja ostromolni a jól informált újságíró hölgyet. /
- Nekromanta, vámpír? Ezek mégis mivel foglalkoznak? Már úgy értem, hogy ebben a világban. Tudod, nem vagyok valami jól informált ezen a téren. Illetve, ezek ketten ellenségnek számítanak? Semmi kedvem balhézni, tudod nem vagyok egy harcias típus. Úgy fogalmaznék, hogy az én időmben nem volt szükség arra, hogy bármelyik pillanatban harcra készen álljak. Így aztán abszolút semmi tapasztalatom a küzdelemben. Így jó lenne tudni, hogy kiket kell messziről elkerülni.
/ Mondja Addeus, majd amíg Payne válaszol, csendben halad a lány mellett. Feltehetően legvadabb kalandjába fog keveredni Bloosxban, ha valóban olyan kellemetlen a helyzet, ahogyan azt a két nő állítja. Bár, az is lehet, hogy csak megakarják ijeszteni. Elvégre messziről jött ember, azt mond, amit akar. Adyában megbízik, hiszen annak ellenére, hogy vad idegennek számítanak, a lány önzetlen segítőkészsége határozottan megdöbbentette Addeust. Első találkozása a jövőbéli emberekkel, teljesen pozitív csalódás volt. Elképzelni se tudta volna, hogy léteznek, ilyen segítőkész emberek. Amikor a lány az előző kérdéseire megadta a választ, csendben feldolgozza az információt, majd újabb kérdéssel rukkol elő. /
- Teleport kapu? Frankón teleportálni fogunk?

(28)

[Payne Sodmactire]

*Addeus - 2900. augusztus 25.*

/Az arcom a férfi hangjának irányába fordítom, amikor hozzám szól, az emberik szeretik azt érezni, hogy rájuk figyelek. Habár az első mozdulatom az volt, hogy a napszemüveget visszabiggyesszem az orromra, legalább a látszat megvan, hogy rá figyelek. Habár amúgy sem hiszem, hogy világtalan szemekbe akarna bámulni mialatt csevegünk. A kérdése annyira szokatlan, hogy az már önmagában is érdekes. Mármint még soha nem próbáltam ilyesmit megmagyarázni, hogy mi lenne a vámpír... Valahogy annyira természetesnek tűnt, hogy az ilyen alapvető dolgokkal mindenki tisztában van... Noh de sebaj./
- Hát az a baj, hogy erre a kérdésre nem tudok neked fekete fehér választ adni. Mármint, hogy ellenségek-e. Ahol most vagyunk, ezt a Tíz Város Szövetségének nevezik, a fajok között elméletileg szavakkal kötött béke honol... tehát hivatalosan nincsen semmi félnivalód egy vámpírtól, egy nekromantától meg még annyi sem. Azonban ha a reális tényeket nézzük, jobb ha vigyázol. Büntetés jár érte, ha beleegyezésük nélkül bántanak halandókat, de a hatóságnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy minden egyes megharapott ember miatt eljárást indítsanak a vámpír ellen. Túl nagy a befolyásuk az egyszerű emberekéhez képest.
/Aztán halovány mosoly ül ki az arcomra./
- Hogy mivel foglalkoznak? Nos ez egy jó kérdés... A vámpírok többnyire halandók vérének iszogatásával és a maguk mocskos intrikus játszadozásaival mulattatják az időt. A nekromanták pedig ha jobb dolguk nincs mindenféle halottakat szólítanak elő a sírjukból, sőt némelyeknek egyes mesék szerint még a vámpírok felett is hatalma van. /folytattam az oktatóanyagot, mialatt rá is kanyarodtunk a teleportkapuhoz vezető mellékutcácskára.
A bőröm bizsergett, éreztem a hatalmas mágia közelségét, olyan volt, mint egy jelzőtűz az örökös sötétségben. Soha életemben nem láttam ugyan, de a jelenléte olyan nyilvánvaló lett volna, mintha egy átlagos embernek fáklyát tolnak a szeme elé./
- Igen, frankón. /ízlelgettem a különös szót. Határozottan tetszett a csengése. Ezek után meg is indultam a kapu felé. Amikor már annyira közel voltunk, hogy minden porcikám bizsergett belé, nekiláttam a magyarázatnak is, mert rájöttem ő valószínűleg először utazik ilyennel./
- A kapu lényege, hogy belépsz a fénybe, majd kimondod a város nevét, ahol vagy, aztán azét, ahová utazni szándékozol. Ezt lehetőleg minél gyorsabban és határozottabban. Teljesen biztonságos, de ha sokáig vesztegelsz benne elenyészel, vagy szétsugároz a kapu. Habár ilyen még nem hallottam, hogy konkrétan megtörtént volna, de jobb, ha azért tisztában vagy vele. Nah de akár mehetünk is. Előre megyek és a túloldalon megvárlak, oké? Ne aggódj, nem nagy dolog. /tettem még hozzá, majd egy határozott lépéssel beléptem a mágiaörvénybe./
- H'Sekirat - Bloosx. /mondtam magabiztos tiszta hangon és éreztem amint a kapu elemi részecskékre bontja a testem, hogy aztán valahol jóval messzebb alkosson belőlem egy új és mégis ugyan olyan alakot.../

(17)
*Te írd a következőt az itteni teleportkapuhoz, én meg majd a bloosxi teleportkapunál folytatom.*

[Chrisotoph]

[2900. augusztus 30.]

/Kilépek a sugárútra. A hátam mögött halkan becsukódik a bolt ajtaja, de már nem is hallom: túlságosan sok hirtelen az, amit a szememmel, és elmémmel kellene felfognom. Bár a kép, és a makett egyértelműen a városról s a város formájára készült, emberfeletti eszközök nélkül lehetetlen volna pontosan visszaadni azt amit a szem itt láthat.

Kissé bizonytalanul állok a lábamon, hisz az út amin állok, mintha üvegből volna, akár egyes áruházi liftek-galériák padlója; azzal a különbséggel csupán, hogy a rajta a járó kelő népek és járművek után egyetlen karcolás sem marad a felszínén, és ottlétét is csupán némi halovány derengés jelzi, mintha csak valaki a szivárványból hasított volna ki egy bizonytalan színű csíkot. Alattam, és felettem úgy tűnik, a végtelenségig látni el, s ettől egy pillanatra el is fog egy enyhe tériszony - ám rajtam kívül mindenki oly természetesen sétál, siet vagy tévelyeg, mintha csak szilárd úttesten tenné, s nem csak ezen az úton; az áttetsző anyagon keresztül lentebb, s felnézve a magasban is még fénycsíkok garmadái futnak az épületek közt a városon keresztül-kasul, valami furcsa, haloványan fénylő pókháló-rengeteggé téve azt. A hálók szálai között, s beléjük gabalyodva égig (és az ember még azt is hiheti, tovább) szökő tornyok állnak, amelyek sima-szögletes-hajlított üvegfelületei felsokszorosítják, s felerősítik a város fényeit bár el nem tűnnek abban. Utcalámpákra nincs is semmi szükség - majd hirtelen gondolattal felnézek az égre, ahonnan ugyancsak szürkés derengés néz vissza rám; azt gondolnám nappal van, de megesküdni nem mernék rá, hiszen a város fénye mindent beborít: Az eget és a földet, a járműveket, és a járókelőket...

Ha ez egy álom, úgy lázas álom lehet; ha ez bármiképp valós, a valóság álmodik. Végeredményben nem számít, de így is - úgy is, amit látok, egyszerre tölt el felnőtti, gyermeki fantáziának járó lenézéssel, és gyermeki komolysággal, mely kettőből bennem mindig is a második maradt felül: Ha Annát egy mesekönyvben kell keresnem, úgy először végigjárom érte hetedhét országot, és ha kell, hát koboldoktól kérek útbaigazítást.

A járókelőknek csupán egy része tűnik emberi lénynek, s azok is; öltözékük szerint inkább résztvevői egy hollywoodi sci-fi sorozat jelmezpróbájának, mint az "utca emberei". Kinézetük valahogy mégis jogot, s hátteret ad a többi közlekedő létezésének, akik a lehető legkülönbözőbb rendű-rangú szerzetek mind kinézetben, mind pedig ruházkodásukban. Nem messze egy kereketlen járműből (mely valamivel a "fénytest" felett látszik lebegni, bár a térlátást az áttetszőség igencsak megnehezíti) magas, vörös hajú, tünde fülű és rendkívül fontosan viselkedő alakok egy csoportja száll épp ki, akik mellett néhány torzonborz frizurás fiatal, és törpeméretű, zöld manók oldalaznak el, az előbbiekre fintorogva; s előttem pedig egy fehér öltönyös, sápadt úriember halad épp el, feltételezhetőleg giling-galang egyik másod-unokatestvérével merülve elmélyült társalgásba, aki a válla magasságában libegve követte. Hirtelen ötlettel odalépek a furcsa pároshoz, és megszólítom őket:/

- Öhm, elnézést... /A férfi félbehagyva megkezdett monológját ("...Én még ha maga Danu kérne sem használnék térkapukat, egyszer nekem több mint bőven elég volt, de igazán...") és meglepve, kissé megbotránkozva mér végig, miközben a társa a vállára telepszik. Végül olyan tekintettel, mint akinek a gépe kényszerleszállásra kényszerült olyan csekélység miatt, mint egy rosszindulatú hajtómű leállása, odaveti nekem./

- Mit akar? /A hangja nem sok jót ígér, de vesztenivalóm nincs.

- Nos... /Gondolkozom hogy hol is kezdjem, de végül a legfontosabbnál maradok./ Meg kell találnom valakit. Nagyon fontos lenne. Meg tudná mondani hogy merre találom a... /Az úriember hirtelen felemeli az ujját. Ekkor tűnik fel hogy nem is rám néz, hanem valahová mögém, az üzlet felé bámul; majd visszanéz rám, arcára lassanként az unalommal vegyes utálat ül ki./

- Maga is egy ilyen időbogár, igaz? Beesik, nem tudja hol, van, és védtelen és gyanútlan járókelőket faggat, nem így van? / kissé meglepve nézek rá, ami valószínűleg elegendő bizonyítékként szolgált számára, mivel elégedetten felhúzza az orrát./ - Ha! / Mondja diadalmasan, majd köszönés nélkül sarkon fordul, és ott hagy. A vállán ülő tündér még visszafordul, és mond valamit, de hogy pontosan mi volt az, nem tudom. Talán sok szerencsét. Vagy talán add fel most.

Utánuk bámulok, egyik kezemmel a kabátom oldalát simítva le; az oldalamba nyomódik halemi furulyám alakja, s eszembe jut hogy ő is a kabátomban maradt. Bár sok hasznát nem fogom venni, az ittlétéről való tudat jó érzéssel tölt el.

Ha az utcán mindenki a fehér öltönyös úriemberhez hasonlóan fog felelni, kérdezősködésnek sok értelme nincs; itt állva pedig csak az időmet vesztegetem, és Anna azt írta, "siess". Belélegzem a várost - amely kevésbé füstös és emberi mint bármely Európai társa, inkább valahogy... Valótlan; Majd szívdobbanásaimat követve balra fordulok, és elindulok a fényen, követve az utat./

(2)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Ahogy balra fordulsz az úton és megindulsz a különösnél különösebb alakok sora tovább folytatódik. Olyan lényeket látsz, amikről eddig csak mesékből hallottál, vagy talán még onnan sem.
Már egy ideje haladsz az árral, föléd égig nyúló épületek hajolnak féltékeny szeretőként, amikor furcsa bizsergető érzés lesz úrrá rajtad. Mintha valaki figyelne. Nem tudod pontosan meghatározni honnan jön a dolog, vagy miért ilyen zavaró az egész, de szinte biztos vagy benne, hogy egy szempár a sok ezerből meredten rád szegeződik. Ha körbenézel a pillantásod hamarosan összeakad egy fekete szempárral.
Az út fölé hajoló egyik ház párkányán egy nő ücsörög és teljesen fekete szemeit rád szegezi. Amikor a pillantásotok találkozik, egy kecses mozdulattal leugrik és a jó két méteres zuhanás után egy macska könnyedségével ér földet, aztán megindul feléd. A mozgása egy ragadozóét juttatja eszedbe, és minél közelebb ér, annál több furcsa dolgot veszel észre rajta. A legszembetűnőbb a teljesen szénfekete szemek után, hogy hosszú barna haja alól két kosszarv bukik elő, akár a hullámok fölé emelkedő hegyormok. Aztán kiveheted a mögötte tekergőző farkat. A ruhája nem olyan különleges, mint a megjelenése, habár az sem hétköznapi viselet. Magassarkú fekete csatos csizmákat visel, amik még jó nyolc centit emelnek a magasságán, így majdnem két méterről néz le rád, amikor eléd ér. A nadrágja barna szarvasbőr, ami színben harmonizál a nyakában lévő kis bundával. Amúgy felül egy fehér fűzőt visel, ami kihangsúlyozza mennyire vékony a magasságához képest.
Amikor megszólal, a hangja mély egy nőéhez képest, de a füstös mellékíz és a keménység ellenére van benne valami csábító és magával ragadó./
- Ne vegye zaklatásnak, de az előbb véletlenül meghallottam, amit azzal a sidhevel beszélt. Igaz, hogy ön múltlakó lenne? Bocsássa meg nekem a kíváncsiságomat, de sokat hallottam önökről, a találkozáshoz azonban még nem volt szerencsém. /mondja udvariasan, a farka pedig minden szónál tekergőzik mögötte./
- Oh, milyen udvariatlan vagyok, a nevem Naamah, örvendek a találkozásnak. /nyújtja feléd a kezét elmosolyodva. A mosoly közben kivillannak a fogai, észre veheted, hogy a hófehér fogsorban a szemfogak jóval túlnyúlnak a többin. A kezén pedig a körmei hosszabbak az átlagosnál és koromfeketék. Nem karmok ugyan, de hegyesek, és nem tűnnek teljesen veszélytelennek./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Őszinte meglepetéssel mérem végig a felém közeledő "égi" jövevényt, és valahol mélyen egy furcsa, zavaros érzés fog el.

Egy nő, aki a párkányról figyel, s hall meg; egy nő, aki több méternyi zuhanás után sértetlenül, sőt szinte kedélyesen indul tovább. Egy nő, aki az átlag fölé magasodik, s mélybarna hajfonatai között szarvakat visel, nem fejék, de látszólag testrész gyanánt; egy nő, akinek a fogai éles vámpírfogak, s akit játszi természetességgel egy sárkány hegyes farka követ. Egy nő, akinek a körme hosszú, s fekete mint a korom vagy akár a száraz vér; s akinek a szemében nem csillog a napfény, hiszen teljességgel elnyeli azt, akárcsak bárkit akire rászegezi.

Az első lény, aki köszönt ebben a furcsa álomvilágban. Az első lény aki felfigyel rám, aki - talán véletlenül - hallotta ahogy segítséget kérek. Bárki is legyen, elsőként kívánt beszélni velem.

Persze lehet hogy valójában nem is létezik; végtére is az utcán sodródó tömeg nem csinált ügyet égi érkezéséből. Talán csak én látom, senki más. Ugyanakkor persze ugyanez igaz minden másra is, amit körülöttem épp létezőnek fogadok el, s el is kell fogadnom. Más lehetőség nincs. Meg kell találnom Annát.

Csak akkor döbbenek rá hogy eddig elhangzott szavaiból szinte semmit nem fogtam fel, amikor bemutatkozik és fekete körmeit vámpírmosolya kíséretében felém nyújtja. Bár tompán hallom, ahogy egy még mindig kétkedő, szürke életből származó felem tiltakozásba kezd, a jégláng már átterjedt az elmém legnagyobb részére, átvéve az uralmat a karom, a hangom és a kétségeim felett is; és hangok nélkül is mind azt suttogja, hogy a kinyújtott jobb egy lépést kínál. Hogy pontosan merre, azt még nem tudom, de nem is kell: Tovább, és ez a fontos. A "tovább", bármerre is legyen, közelebb visz célomhoz mint a "sehol".

Látom ahogy felemelkedik a jobb kezem magam előtt. Megfogja az övét. Hallom ahogyan felelek neki:/

- Elnézést, lehet hogy nem hallottam amit először mondott. Kissé megzavarodtam, nem vagyok egészen idevalósi. A nevem.../ Itt egy pillanatig tétovázom, ám a válasz valahogy egyértelműnek tűnik: végtére is, ő is csupán egy rövid nevet használt bemutatkozásképp, arra való utalás nélkül hogy család-vagy keresztnév volt-e az; emellett a tükör üzenete nem lehetőségként, hanem állításként jelent meg./ - Chrisotoph. Örvendek a találkozásnak. / Egy pillanatra felmerül valamely mély, mesebeli énemből, hogy illene megcsókolnom a kezét. Az ötlet egy pillanat alatt el is veszíti a fényét, és abszurddá, Annára gondolva pedig kényelmetlenné is válik - és egy különös utóhatása megmarad, felkavarva gondolataim egyébként is zavaros vizét./- Valamit mintha kérdezett volna... Bár akármi is volt az, attól tartok nem leszek túl nagy segítség számára. Mint már említettem, nem vagyok idevalósi.

/Nehéz hosszú ideig nézni a szemeibe. Valósággal fogságba ejtik az embert. Arra inkább nem gondolok mi mindent tükrözhetnek, ha tükröznek bármit is./

(3)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Amikor kezet fogsz vele, az az első benyomásod, hogy mennyire forró a bőre. Nem éget, de mintha lázas lenne, vagy talán csak a te kezed túl hideg? A bőre azonban meglepően lágy, nem is emlékszel mikor találkoztál utoljára ilyen selymes tapintással./
- Crisotoph... részemről a szerencse. /A nevedet lassabban ejti ki, mintha belefonna valami varázst a betűk közé azon a különös, mély, füstös hangján. Aztán elengedi a kezed és megtörik a varázs, habár a sötét fénytelen szempár továbbra is bűverővel néz le rád.
A mosolya éppen csak egy parányit lesz haloványabb, annyira, hogy mostmár nem látni a hegyes szemfogait, ahogy fojtatja./

- Igen, hallottam, amit mondott, pont ezért bátorkodtam megszólítani. Ön talán úgy gondolja nem tud nekem segíteni, de pont ellenkezőleg. Tisztában vagyok vele, mi történt önnel, mivel nem maga az első, aki átéli ezt. Sokak jelentek meg a mi világunkban a 21. századból, tehát már nem ismeretlen a szituáció.
/Itt egy kis szünetet tart, mintha időt akarna adni neked, hogy emésztgesd a dolgot, aztán kissé oldalra biccentve a fejét folytatja./
- Habár persze önnek ez biztosan irreális és hihetetlen. Milyen udvariatlan vagyok, hogy így magára zúdítok mindent a saját kíváncsiságom miatt... elnézést. /mosolyodik el ismét, és így valamiért nem is tűnik már annyira fenyegetőnek./
- Kérem engedje meg, hogy meghívjam egy teára, vagy egy italra kárpótlásul. Azt hiszem valami ennél kevésbé zsúfolt helyen békésebb körülmények között jobb lenne beszélgetni. Mit szól hozzá? /fúrja azt a sötét pillantását a tiedbe./

[Chrisotoph]

"Caridwen - 2900. augusztus 30."

/A kéz melege, tapintása váratlanul ér; legbelül, tudat alatt is azt vártam hogy a bőre hideg lesz és kemény, mint a márvány. Olyan... Élő. Lehet, még inkább is mint bárki más.

Amikor elengedi a kezemet zavarodottan rádöbbenek, hogy azóta amióta megszólított a tekintetemet egy pillanatra sem voltam képes levenni róla; ám még így sem sikerül. És egész külseje szinte emberinek, de legalábbis eviláginak hathatna, ha az éjsötét szempár nem sugallná azt hogy valójában a maszk mögött végtelen mélység rejtőzködik. Így a szavai is kissé úgy hatnak, mint valós füst, ami a valótlan elől vonná el a figyelmemet. Persze akkor íme újra a kérdés; mi a valós, és mi a valótlan itt, odaát fényvárosban?

Szavai, meglepő lehet talán, de az eddigiek után már kavarnak fel. Végtére is egész életemben újra és újra rá kell jönnöm, hogy az én történetem csupán egy a végtelen közül; miért én volnék az egyetlen, aki kálváriája során Narnia meseföldjére sodródik-vándorol? Emellett Annának is itt kell lennie, hiszen a kép kétségtelen a város mása, és Budapestre is ő vezetett (ahogyan kivezetett Velencében is a sikátorok mély rengetegéből). A kérdés ugyan felmerül bennem, hogy akkor viszont, ha ez már-már szokásos esemény meseország lakóinak, nem kellene hivatalos rendszernek léteznie a bizonytalan határátlépők fogadására és útbaigazítására? Miss... Nama? Nem kelti hivatalos kirendelt benyomását, sem kinézetében sem stílusában. Azután ugyancsak felmerül bennem, hogy az efféle fogadó rendszerek tapasztalataim szerint nem törődnek, s nem is fognak törődni azzal ha az illető épp sürgősen kutatna valaki után, aki után egész életében kutatott, vagy kutatnia kellett volna; s hogy a fogadás így tovább tarthat, mint amíg Anna várni fog rám. Amiben biztos voltam, hogy bárhol is legyen, biztosan nem egy irodában fogom megtalálni.

Az ital említése bizonytalansággal tölt el, eszembe juttatva a vámpírfogakat, és a tényt, hogy a nyílt utca, bár zsúfolt és hangos, de teli remek szemtanúkkal mely talán nem igaz a "valahová"-ra. Talán csak egy sólyom, aki a párkányáról zavarodott áldozatot keres; és ha kellőképpen türelmesen csap le, soha senkit nem fog érdekelni hogy mivel töltötte meg magát. Ugyanakkor pillanatnyilag mégis a sólyom segítsége tűnik a legelérhetőbbnek amelyet kaphatok, és nem tudom mennyire szorít az idő: Tehát meghajlok, s megpróbálom, talán majd némi itallal, lenyelni a csalit. A fekete szemekbe nézek./

- Ha ismer megfelelő helyet, egy teát talán elfogadnék. Felajánlanám hogy fizetek, de sajnos nemrég igen alaposan megfosztottak minden pénzemtől, és amúgy sem tudom elfogadnának-e itt svéd koronát, vagy eurót akár. / Kis hezitálás után végül úgy döntök, kevés veszíteni valóm van./ - Nem tudom mi a szokás erre felé, viszont kérem, ha egy mód van rá, próbáljon figyelmeztetni ha valamilyen oknál fogva bármi halálos ostobaságot készülnék elkövetni. Tudja találkozóm lenne valakivel, és jó lenne ha még életben lennék amikor megtalálom. /Tessék, kimondtam. A megjegyzés után végtelenül gyerekesnek érzem magamat, ám a nyomán egy új, szörnyű gondolat tolakodik az agyamba. Elhessegetem, de mértéktelenül nyugtalanul hagy itt./

(4)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A nő továbbra is csak talányos mosollyal figyel téged és hallgatja szavaidat, habár amikor végzel mintha egy leheletnyivel több derű jelenne meg az arcán./
- Hmmm jó teát? Akkor ne a kávéházba menjünk, de ismerek egy remek teázót, már mióta az eszemet tudom az a legjobb hely a környéken. /mondja és egy pillanatra a távolba pillant, mintha valami egészen régi emléket idézne föl, de az egész nem tart soká és visszafordul feléd./
- A fizetség miatt ne aggódj, úgy illik, hogy a meghívó állja a költségeket. Mellesleg a régi pénzeket valóban nem fogadják el itt.

/Aztán azonban amikor a találkozót említed meglepettség ül ki az arcára, azonban furcsa mód a sötét szemekben nyomát sem látod. Az a nyugtalanító érzés fog el, hogy tudta, hogy tisztában volt vele és a kijelentésed nem érte meglepetésként. Mintha ez a sólyom tudott volna a jöttödről és rád várt volna./
- Oh ne haragudjon, nem tudtam... igazán nem akarom feltartani, ha éppen siet valahová.
/Emeli fel karcsú kezeit védekezően, mintha ennek még csak a gyanúját is messze el szeretné kerülni. Aztán azonban egy pillanatra még mintha elgondolkozna és gyorsan hozzáteszi./
- Azonban igazán ne vegye tolakodásnak, de esetleg megkérdezhetem kivel lesz találkája ebben a távoli korban? Mármint eddig úgy hallottam az önhöz hasonlatos hányatott sorsú időutazók végtelenül elveszettek és azt sem tudják hová kerültek... ön pedig máris találkára siet? Bocsássa meg kíváncsiságom, de ez nem vág egybe azzal, amikről eddig hallottam. /pillant rád felvont szemöldökkel válaszra várva./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900 augusztus 30.*

/A szívverésem felgyorsul, miközben kérdések és kétségek garmadái hintáznak az elmémben, Mona Lisát megszégyenítő vigyorokkal és kárörvendő kacagással előre-vissza lendülve. Tudhat róla? Ismeri talán? Tudhatja hol van? Ha tudja, elvezetne hozzá? Miért az udvariaskodás, a titkolózás, ez a borzalmas mindennapi színjáték? Dehát ki is ő egyáltalán? Hogyan tud segíteni? Miért akarna segíteni? Mit akar akkor? A lapot is ő írta volna? A lapot Anna írta. Anna írta? ANNA ÍRTA. Anna akarta hogy itt legyek, Anna keres. Annát kell keresnem nekem is, Annát kell megtalálnom.

Megválaszolhatatlan kérdések ismételgetése nem fog előbbre vinni; bizalmatlanság még kevésbé. Talán azt kellene mondanom hogy nincs más lehetőségem mint hinni abban hogy a fényvilági nő szándékai nem fognak megakadályozni az enyéim végrehajtásában, de nem volna igaz. Elmehetnék. Akár minden szó nélkül is; vagy mondhatnám hogy igenis tolakodásnak érzem a kérdéseit. De nem fogok így tenni.

És attól tartok ezt ő legalább olyan pontosan tudja, mint ahogy én. Egész életemben feszélyezett a sors fogalma; feszélyezett, mivel újra és újra arra jutottam hogy semmi sem történhet másképp mint ahogyan történik, ennélfogva semmi sem fog másképp történni mint ahogyan az már minden kezdetekor - vagy talán már annál is korábban - eldőlt. Ennél talán csak azt félelmetesebb belátni ha valaki ismeri az előttünk lévő lapok tartalmát, még ha csak nagy vonalakban is. Persze ez a tudat lehet kellemes is; hisz akkor nincs más lehetőség. Anna vár rám./

- Tegnap... /Tegnap?/... üzenetet kaptam, egy... ismerősömtől. /megdobban a szívem még csak a gondolatra is. De nem mesélek - nem mesélhetek el mindent. Főleg Annáról nem. Ő a mesém egyetlen megmaradt fénypontja, egyetlen vakító töredéke. Az egyetlen titok, aki csak az enyém. Nem lennék képes kiadni. A pokoli láng éget, de erőt ad a beszédhez./ ...Egy nagyon régi, nagyon kedves ismerősömtől. Évekkel ezelőtt viszont... elszakadtunk egymástól, és idáig nem hallottam róla. Most viszont üzenetet kaptam tőle, ami... Ide vezetett; Azt írta itt fog várni rám, hát itt vagyok. Csak még meg kell találnom valahogy.

/Azon tűnődöm, vajon mennyit mondtam? S vajon mennyit tudott eddig? Bár talán nem számít. Talán soha nem számított; talán valaki egyszer elvetett egy kockát, vagy talán inkább eldöntött egy dominót, és az apró lapok sora azóta is csak dől és dől megállíthatatlanul és lelassíthatatlanul./

(5)

[Caridwen]

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A mosolya barátságos, de továbbra sem tudsz szabadulni attól az éltől, attól a titokzatos csillanástól a éjnél is feketébb szemekben, hogy tudott mindenről, hogy a szavaid halovány meglepetést sem okoznak neki./
- Hmmm értem.
/Egy pillanatig szünetet tart, elgondolkozva, még a homlokára is apró ráncok ülnek ki. Aztán a pillantása újra összekapcsolódik a tieddel és mintha azok a fekete tavak magukba akarnának rántani./
- Nos be kell vallanom, ez az egész nagyon misztikus. Csak annyit tudok mondani, hogyha ez a valaki idehívta önt, akkor biztos vagyok benne, hogy megvannak az eszközei ahhoz is, hogy felvegye magával a kapcsolatot. Tehát természetesen keresheti, de úgyis akkor fogja megtalálni, amikor Ő úgy akarja, hogy megtalálja. Nem gondolja? /tart rövid szünetet./
- Persze igazán nem akarom bemagyarázni a dolgot, ez csupán személyes véleményem.
/emeli fel már-már védekezően maga elé a kezeit, habár a hosszú karmok inkább támadásra alkalmasnak tűnnek./
- Menjen csak, ha ennyire sürgető, vagy tartson velem a teaházba és válaszolok a kérdéseire erről az új világról, hátha azok segítségével könnyebben megtalálja akit keres. Meg remélem esetleg ön is válaszolna az én kérdéseimre, hogy telhetetlen kíváncsiságom kielégüljön végre. /mosolyodik el.
aztán elhallgat, hagy neked időt, hogy dönts, vele tartasz-e, vagy utadra indulsz./

[Chrisotoph]

*Caridwen - 2900. augusztus 30.*

/Lepillantok a város rengetegébe, és próbálom elképzelni hogyan képes itt bárki is megtalálni bárkit, főképp ha ez egyik bárki nem ismerős a városban. Talán itt kellene maradnom, és várnom rá, hogy Anna végül rámtaláljon; de ez a lehetőség valahogy nem illene az események folyamába, és emellett az órákból napokká, s évekké nyúló várakozásnak a gondolata is elrémiszt. "Vár rám", a levél így szólt: nekem kell megtalálnom, s ha maga Mefisztó az, aki először megjelenik hogy segítséget nyújtson, hát legyen; a kilencedik poklot is megjárom ha azon keresztül kell vezetnie az utamnak Annához. Lássuk tehát, hol is van az, ahová odaát fényútjain bolyongó eltévedt lelkeket viszik teára./

- Egyenlőre még csak eligazodni próbálok - s erre való tekintettel megköszönöm, ha tud valamennyi útmutatást adni. Mindemellett pedig egy tea valóban jól esne. - /Egy pillanatra eszembe jut a megjegyzése a beszámolóról, és futólag eltűnődöm hogy vajon mit is jelent a "misztikus" szó olyasvalakitől, akinek a szemei mögött egy univerzum bújhatna el. De ugyanakkor e pillanatban ez számít talán a legkevésbé. Egy másodperc habozás után bár belül kissé bizonytalanul, de hozzáteszem:/ - A legkevesebb, hogy viszonzásképpen mindezért én is válaszoljak a kérdéseire.

/Történetek ezrei játszódnak le a fejemben mérgezésről, emberrablásról, vagy egyszerűen lényegtelennek tűnő, ám valójában létfontosságú információk könnyelmű továbbadásáról. Ugyanakkor én döntöttem úgy, hogy nincs más lehetőség. Lássuk hova fog menni mindez./

(6)