Karakter neve: Payne Sodmactire
Kora: 23
Nem: Nő
Születési hely: Bloosx
Születési időpont: 2877.07.07
Faj: Vérfarkas
Szeretitek a színeket? Ha igen érdekelne, el tudod-e mondani nekem milyen egy szín. Nem rámutatni, vagy nevén nevezni, hanem igazán leírni. Felpörgetni a vörös izzó lángját, vagy belevacogni a fehér fagyába. Én nem láttam őket soha, ha annyit mondasz vörös, az nekem inkább egy illat, a láng kormos meleg aromája. A zöld számomra nem létezik, a mesék alapján nálam az az otthon a fenyőerdők édessége. Nálam nincsenek színek, de formák, se arcok. Egyedül a fényeket érzékelem, de azokat is csak olyan haloványan, hogy éppen arra jók, hogy megzavarjanak néha. Gyakorlatilag vak vagyok, amióta megszülettem. Ha sajnálsz ezért ne tedd, mert azzal csak fel fogsz bosszantani és higgy nekem ezt nem akarod.
Nem mondom, hogy könnyű gyermekkorom volt, de nem is voltam soha az a sokáig depresszíven szenvedős típus. Meg kellett tanulnom hogyan boldoguljak, és ez keménnyé tett, talán keményebbé, mint amilyenné válnom kellett volna, ha más körülmények között születek. De talán kezdjük az elejéről, úgy talán érthetőbb lesz az egész.
1977-ben születtem egy erdei tisztáson közel a falkához, mégis oly távol tőle. Anyám titokban hozott világra, mert nem tudta hogyan mondja el apámnak, hogy van egy lánya. Ez látszólag nem tűnik nehéz dolognak, három szó az egész, de ez a három szó mindent nagyon bonyolulttá tesz, ha egy farkas megtalálja a párját, ez a pár pedig nem te vagy, hiába adtál életet a gyermekének. Anyám Sivatagi Szél ugyanis hosszú-hosszú ideig volt Fehér Agyar mellett, aki akkoriban még nem volt falkavezér, talán még nem is áhított erre a címre. Csak egy lobbanékony ifjú volt, pontosan olyan, mint anyám. Olyanok voltak ketten, akár két őrülten dühöngő tűzvihar, amik elemésztenek mindent. Aztán valahogy vége lett. Erről soha nem hallottam, de nem is kellett. Fehér Agyar megtalálta az igazi párját Fekete Holdat és Anyám magára maradt, illetve nem, egyedül maradt egy kolonccal, egy vak kölyökkel.
Annyi tartás volt benne, hogy nem hagyott magamra, hiába voltam értéktelen és szinte életképtelen kis vakarcs. Ha a szemeimbe nézett, amik csak néha kaptak el annyi fényt, hogy rájöjjenek merre van, apámat látta. Anyám azt mondta pont olyan borostyánszín szemeim vannak, mint neki. Kár hogy nem tudom milyen az a borostyánsárga.
Mindenesetre anyámmal nekivágtunk a vadonnak, elkóboroltunk messze a falkától, olyan vidékekre, ahol nem élt senki. Messze mentünk a városoktól, messze minden élettől, a farkasoktól, emberektől. Emlékszem arra a végtelen ürességre, arra a mérhetetlen csendre, amikor egyedül a pusztán átsüvítő szél dala a társad. Persze nem voltam teljesen magányos, de majdnem. Anyám soha nem volt egy szerető babusgató asszony, nála a nevelésem abban merült ki, hogy megtanított harcolni, vadászni és élni. Hát ezt legalább jól csinálta.
Egészen pici koromban rájött, hogy ha a Nagyszellem elvesz valamit, hát ad helyette valami mást, amivel kárpótolja a gyermekeit. A természet elvette a látásom, de cserébe a többi érzékszervem megerősítette. A farkasok a szaglásukra támaszkodnak, de nekem emberként is csupán ez a képességem maradt. Mivel másra nem tudtam apellálni hamarosan jobban kiismertem a mankóm, mint ahogy anyám számított rá. Nem kellett látnom anyámat, éreztem az illatát, hallottam a szíve dobbanását és a lépteit, ami alapján könnyedén követtem, megtaláltam a távolban is. Mivel egészen kicsi koromtól kezdve másra nem számíthattam a szaglásom és hallásom vette át az irányítást, számomra a világ ezen a két érzékszerven át jutott el, amik felerősödtek annyira, mintha pótolni akarnák a hiányzót.
Jobban szerettem farkasként rohanni a réten, olyankor még sokkal intenzívebben voltak a szagok és hangok, még az emberinél is erősebbek, de anyám nem engedte, hogy örökre farkas legyek. Kényszerített, hogy felöltsem az emberi arcom, és nem túlzok, valóban kényszerítenie kellett, hogy megtegyem.
Így éltünk, így nőttem fel. Hosszú ideig voltunk a puszták vándorai, nem az erdőké, hanem a hatalmas füves síkságoké, ahol a madár sem jár. Én azt hiszem szívesen eléltem volna akár egy örökkévalóságig ott. Nem vágytam vissza a falkához, hiszen soha nem ismertem más farkast anyámon kívül. Azonban mint említettem Sivatagi Szél nem volt egy mintaszülő. Amikor úgy döntött mindent megtanított nekem, ami a túlélésemhez kell, akkor bevégzettnek ítélte a munkát. Tizennégy éves voltam, amikor visszavitt H'Sekiratba és magamra hagyott, hogy boldoguljak, ahogy tudok. Nem akart visszavinni a vérfarkasok közé, félt, hogy apám mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy létezem. Illetve sokkal jobban félt Fekete Holdtól.
Azt hiszem meghaltam volna, ha nem óv a Nagyszellem. Ha nem találkozok össze véletlenül Marrokkal, akkor biztos, hogy nem élem túl a nagyvárost egy napig sem. A dolog úgy történt, hogy amikor anyám otthagyott a teleportkapunál, majd távozott, félig süketen a zajoktól, prüszkölve a sok idegen és tömény ingertől dülöngélve indultam meg, nem is néztem merre tartok, csak próbáltam valamilyen csendes nyugodt zugot találni. Aztán nekiütköztem egy férfinek. Az illata megnyugtató volt, otthon és falkaszag, pedig nem is tudtam hogy ismerem ezeket. Én nem is ismertem, de a bennem lakozó vadállat elégedetten kinyújtózott és belehempergőzött volna legszívesebben a másik illatába. A farkas bennem azt súgta ő majd vigyázni fog ránk és igaza is lett. Marrok egy helyi renegát banda vezére volt. Farkasok voltak, meg néhány alakváltó, akik kisebb-nagyobb stiklik miatt el kellett, hogy hagyják a városukat és H'Sekirat legalsó szintjén a bűzben és mocsokban leltek otthonra, akár bukott angyalok. Sokat nevettek, hogy hasonlítanak valami ősi motoros bandára, akik a Pokol Angyalainak hívták magukat még valamikor ezer éve, habár nekik nem ez volt a nevük. Kétarcú Kraken volt a bandánk neve és soha nem is tudtam miért ez lett. Ott maradtam és Marrok vigyázott rám, ennyi volt, ami számított. Megvédett a többiektől, megtanította hogyan szűrjem ki az idegesítő zajokat, hogyan óvjam meg kifinomult hallásom és szaglásom a fővárostól és hogyan boldoguljak ebben a közegben. Majd egy évnek kellett eltelnie mire viszonylag beilleszkedtem ebbe a közegbe. Megkérdeztem egyszer Marrokot, hogy neki nem hiányzik-e a szabadság, a fű a mancsa alatt és a csillagok között táncoló szellő simogatása. Csak szomorúan felnevetett és nem válaszolt nekem soha. Azt hiszem ő még nálam is magányosabb volt ott. A kemény főnök, aki fegyelmez, de igazából megtört azzal, hogy kiűzték az otthonából.
Minden esetre tizenhat éves koromra már teljes jogú tagja lettem a Kétarcú Krakeneknek, megkaptam a banda tetoválását is, amit különleges direkt alakváltók számára kifejlesztett ezüstszármazékos tintával vittek be a bőröm alá. Egy krakent a jobb oldalamra és két arcot egy mosolygót és egy szomorút a jobb karomra. Fájt az egész, de üdvözöltem a fájdalmat, mert azt jelezte otthonra találtam, végre hozzájuk tartozom. A nevem is ezt jelentette, amit szintén Marroktól kaptam. Anyám soha nem nevezett el, neki mindig csak szimplán „kölyök” voltam, ha kivételesen emberi szóval beszélt hozzám. A férfi persze nem fogadta el, hogy így hívjanak ezért Payne-nek kezdett nevezni. Azt mondta régen ismert egy nőt akit így hívtak, valakit, akinek olyan fájdalmasan magányos pillantása volt, mint nekem, amikor először megtalált. Nekem teljesen mindegy volt hogy hívnak, de az évek alatt megszoktam és a magamévá tettem a nevem.
A kapcsolatom nem tudom pontosan megmondani mikor változott meg Marrok felé. Szinte a fogadott apám volt, a mentorom és felvigyázóm. Aztán meg hát... Nos a társam és szeretőm. Tizenhét lehettem, amikor már nem a kis patronálja voltam a főnöknek, hanem a csaja, ahogy mindenki titulált. Nem igazán érdekelt, a szavak számomra soha nem tudtam sértőek lenni, és boldog voltam, hogy Marrokkal lehetek, végre biztonságban éreztem magam.
Szép lassan beletanultam én is a bandaéletbe. Marrokkal száguldoztam a városban, vagy ha olyanok voltak, akkor tárgyaltam a szomszédos bandákkal, vagy próbáltam még többet és többet tanulni. Ugyanis hiába igazodtam már nagyjából ki a világban, még mindig elég esetlennek és tehetetlennek éreztem magam. Marrok persze vigyázott rám, de én soha nem voltam az a kislány, aki hagyta, hogy egy férfi tartogassa akár egy porcelánbabát. Meg akartam tanulni megvédeni magam, hogy ne kellejen mindig a társamhoz rohannom, hogyha bárki belém köt. Marrok először nem akarta engedni, de amikor látta mennyire fontos ez nekem, akkor elkezdett tanítgatni, majd szépen lassan szinte az egész banda csatlakozott hozzá. Mókás volt, ahogy a Kétarcú Krakenek, akár egy csapat tetovált óvóbácsi és néni magyarázták nekem a különböző fogásokat rúgásokat, pördüléseket. Egyszerre volt nagyon mulatságos és valahogy borzasztó bajtársias. Másoknak talán rémisztő alakoknak tűntek, de én soha nem láttam őket. Csak körbevett az illatuk megérintettek és a hangjuk ellazított.
Nem mondom, hogy egy nagymester lettem, valami hatalmas harcos, de végül nagyjából egy év alatt már elértem arra a szintre, hogy tudjak vigyázni magamra, ha valaki belém köt. Bunyóztam is párszor, habár ha lehetett inkább kerültem a konfliktust. Nah ez sem tartott örökké. A konfliktus ugyanis megtalált engem és akkor már nem akartam többé semmit, csak pusztítani.
A tizennyolcas év el van átkozva, legalábbis nekem el volt. Talán mindennek meg kellett törnie, mert túl tökéletes volt az életem. Éppen hazafelé tartottam, amikor meghallottam a sikolyokat. Grenna sikolya volt, habár ilyen hisztérikus hangot talán még soha nem hallottam a nő szájából. Mire odaértem a bázishoz azonban már csend volt, borzasztóan nagy csend. És vérszag lengett be mindent. Olyan tömény és émelyítő volt, hogy majdnem elájultam én is. De leginkább attól, hogy a rezes aromán át is éreztem az egyedi illatokat, amelyek egy-egy barátomat jelölték. Legszívesebben „lehunytam” volna az orrom, de az az ismerős otthonillat, az a szantálos mély fenyőillat befúrta magát az orromba elveszve a vér tengerében. Odasétáltam és térdre rogytam, éreztem, ahogy a nadrágom átnedvesedik, majd tétován előrenyúltam és a kezem hamarosan beleütközött a még meleg arcba. Azonban nem hallottam a szíve erős ütemes dobbanásait. Üvöltve rogytam le Marrok holttestére és vak szememből nem akartak elapadni a könnyek. Sírtam érte, sírtam a bandáért, sírtam az otthonomért, és igen, önző módon magamat is elsirattam, mert többé már semmi sem lesz olyan, mint régen. És volt egy idegen illat is, amit csak akkor éreztem meg, amikor már kiszáradtak a könnyeim, amikor már berekedtem az ordítástól. Egy oda nem illő aroma, amit nem ismertem, de örökre bevésődött az agyamba. Nem tudtam követni, de ott volt mindenhol, halálos gonosz szag, a gyilkosuk szaga. Tudtam, pedig annak előtte soha nem éreztem.
Kijöttem a hatóságok is, hosszú napokig bent voltam és kihallgattak. Mindenféle vallomást felvettek tőlem, annyit kellett beszélnem, amennyit előtte soha. A farkas menekülni akart, messze a steril szagtól, ami képtelen volt elűzni a halál illatát az orromból. Végül kiengedtek, kiderült, hogy nem lehettem én, ráadásul „nem is láttam semmit” így nem voltam hasznos se. Persze biztosítottak, hogyha bármit megtudnak a társam gyilkosáról majd értesítenek. Meg kaptam még egy nevet, amikor csak annyit hajtogattam farkas vagyok és Payne a nevem, belekerültem az adatbázisba, mint Payne Sodmactire, habár soha semmi közöm nem volt az emberek hatóságaihoz eddig és reménykedtem nem is lesz soha többé.
Amikor kiengedtek a rendőrségről megint egyedül voltam, álltam a városban és egy illat volt ismét ami ehhez a világhoz kötött, a bosszú illata. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy tehetetlenebb vagyok, mint kicsiny kölyök koromban. Minden nyom elenyészett, a bosszú elérhetetlen ábránd volt. Én pedig lecsúsztam, mélyebbre, mint eddig bármikor. Addig ittam, amíg már felgyorsult anyagcserével is kiütött az ital, addig ittam, amíg elmúlt a fájdalom és jött az édes feledés. Lefeküdtem fűvel-fával, nem számított, csak arra vágytam, hogy űzzék el Marrok érintésének keserédes emlékét. Talán őrült feledésem közepette előbb-utóbb kinyírtam volna magam, ha nem jön anyám és ránt ki az önmarcangolásból. Egyszer csak megjelent akár egy fúria, kivágta az embereket a szobámból, kihajította az üres és félig telt üvegeket az ablakon és rám tárta az ablakot. A friss levegő érintése és a fagyos hideg a bőrömön csak fokozta a fejem őrült sajgását. A fény nem zavart, hiszem a homály örök társam maradt, de anyám illata felért egy soha nem látott reflektorral a szemembe. Nem hagyta, hogy feladjam. Elrángatott egy lakásba, amit a városban bérelt és szép lassan helyrepofozott. Néha valóban el kellett vernie, hogy összekaparjam magam. Majdnem fél évbe telt, mire a régi voltam, illetve látszólag legalább. Az egyetlen ami segített az írás volt. Kiírtam magamból a fájdalmat, ami tovatűnt, akár valami méreg, ami szavak útján tisztul a szervezetből. Aztán anyám megtalálta a verseim és elment velük az egyik magazinhoz. Egy fiatal szerkesztőnő felfigyelt rá és hamarosan a tudtom nélkül újságokba kerültek a lediktált szavaim. Amikor megtudtam mit csinált anya, dühös voltam, hiszen a versek az enyémek voltak a titkos fájdalom, amit más nem láthatott. Végül azonban anya szokás szerint nyert és hamarosan már nem csak arról írtam ami fájt. Fontos eseményekről, hírekről tudósítottam. És persze álnéven a verseim is egyre csak jelentek meg. Így lettem riporter és tudósító a Napjaink Szeménél. Nem ez a legfelkapottabb lap, de az elsők között van. Már volt egy viszonylag jó fizetésem, és habár nem lettem a régi, de anya úgy ítélte meg ennyi pesztrálással megint beteljesítette anyai kötelezettségeit és lelépett vissza Bloosxba. Bevallom elfogott a kísértés, hogy vele menjek. Hiányzott a természet. Kívántam a füvek és fák illatát, a patak csobogását és a madarak dalát. A gyermekkorom gondtalan világát.
Úgy gondoltam meglepem anyát és meglátogatom őt. Nos öreg hiba volt. Amikor megjelentem a többi farkas ellenségesen kezelt, de a legellenségesebb maga az anyám volt... Aztán összefutottam apámmal. Tombolt és dühöngött, tárgyakat tört darabokra és ordított. Nem rám haragudott, hanem anyámra, amiért nem mondta el neki, hogy élek. Azt akarta maradjak velük, a családjával. Azonban Fekete Hold nem akarta, éreztem a visszafojtott dühét, a szíve erős dobbanásai meg sem rezzentek, de az illata megváltozott, más lett. Inkább eljöttem ismét és eldöntöttem, hogy csak végső esetben térek oda vissza. Aztán a mostohahúgom egyszer csak meglátogatott. Aranyos volt, kedves és kíváncsi, egy lázadó gyermek, én pedig nem tudtam nemet mondani neki. Fehér Tappancs túl drága gyermek volt, ráadásul hozott egy kis színt a hétköznapjaimba, amikor beugrott a lakásomba a fővárosba. Aztán végül nem bírtam tovább, kivettem egy rövid szabadságot a laptól, és elutaztam. Nem egy luxusnyaralásra, szakadt ruhákat csomagoltam be, ennivalót és nekivágtam azoknak a helyeknek, ahol felnőttem. A puszták megváltoztak, mégis ugyan azok maradtak. Igazából a fűtenger a régi volt, csupán én lettem más. Azonban a hegyi patakok kristályos vize kimosta belőlem a bánat maradékát is, versekké fonta a dühöm, és a haragom, míg nem maradt más, csak én, én a Vak Farkas, kitagadott gyermeke az Ulfricnak. Magányosan jártam a tájat, a ruhám elkopott, de nem is használtam már, megóvott a hidegtől a bundám, másra nem volt szükségem. Ha éheztem elejtettem egy szarvast, pofámon a meleg vérrel megköszöntem neki, amiért táplál engem. Rájöttem egyszer majd elpusztulok én is, és akkor fű nő belőlem, amelyet megeszik a szarvas és növekszik belőle, ahogy én nőttem atyjának vagy anyjának húsától. Talán örökre farkassá lettem volna, ha nem találom meg a parányi hegyi falucskát. Egy lovas népecske élt ott, harmóniában a természettel, elzárva a világtól és valahogy furcsán tisztán. Az első éjszakákon csak a távolból figyeltem őket, vonzott az emberek és a tűz illata. Aztán végül egy hét után rászántam magam és besétáltam a faluba. Először persze megrémültek, aztán valami babonás csodálattal fogadtak, amikor elmagyaráztam ki és mi vagyok. Megijedtek kissé, de nem űztek el. Velük indultam vadászni, amikor felpattantak szívós lovaikra és a pusztán nyargalva űzték a vadakat. Meséltek nekem arról a népük milyen regéket és mondákat mond a gyermekeknek, mennyre tisztelik a természetet. Tudtam a nagyvárosokról, de soha nem vágytak oda, egyszerű életüket nem cserélték volna el semmiért. A gyógyulásom része volt az élet közöttük. Hamarosan megtanultam én is lovagolni és néha négylábú bajtársaink hátán, néha a saját tappancsaimon kerestem fel a prédát.
Talán soha nem tértem volna vissza a nagyvárosba, ha az nem nyúl ki értem. A főnököm keresett meg a laptól legnagyobb döbbenetemre. Ugyanis anyám meghalt, valaki meggyilkolta pont úgy, ahogy a bandám tagjait. A szörnyűségek szétzúzták az idillt, nekem pedig mennem kellett. Elbúcsúztam a kicsiny falu népétől, és ismét felöltve az újságíró arcát visszatértem, hogy kiderítsem ki ölte meg az anyámat. Persze senki nem tudott semmit, de nekem ez nem volt elég. Eldöntöttem, hogy farkaskörökben is kérdezősködni fogok, habár először a nagyvárosban keresgéltem. Ahogy átléptem a vasból, fémből és technológiából emelt város határát a vadon leánya mintha eloszlott volna. Ismét Payne lettem, a fájdalmas tekintetű lány, de sokkal keményebb lett, mint valaha. Túl sok volt a halál és a fájdalom, én pedig nem akartam többet. Ismét ittam, de mértékkel. Volt hogy a reggeleket whiskyvel és szivarral verset gépelve kezdtem egy kinyúlt férfiingben, és így is fejeztem be. A főnököm imádta a verseim, de éreztem a hangja rezgésén, hogy aggódik értem. Nem igazán érdekelt. Néha nyomozgatás közben kisebb balhékba csöppentem, és amikor nem volt elég a régi harci tapasztalat, vagy a vadász ösztönei, hát csúnyán helyben hagytak. De ez sem számított. Ha padlóra kerültem fölálltam és mentem tovább. Szépen lassan araszoltam a célom felé, és habár talán másoknak úgy tűnt ismét lefelé csúszom a lejtőn, és most már anyám se él, hogy megmentsen, igazából öntudatosan haladtam előre, keresve a gyilkost.
Külső tulajdonságok:
Emberi: Nőhöz képest nagyon magas, kevéske híján 180 cm, és ehhez a magassághoz szálkás kecses izomzat tartozik. Egy ragadozó jól kidolgozott olajozottan működő testfelépítése. A bőre nem hófehér, inkább olyan krémbarna, ami a fehérből lesz, ha a gazdája a szabad ég alatt tölti a napjait. A haja hosszú és hullámos vörös zuhatag, lángtengerként követi a gazdája minden mozdulatát. A szemei különös farkasszerű borostyán sárgák és néha mintha a távolba révednének, nem arra, akivel a gazdájuk éppen beszél.
Farkas: Farkasként is nagy, de inkább karcsú szálkás izomzattal, mint drabálisan termetesen nagy. Van valami kecses az egész testfelépítésében a járása könnyed, mintha a legkisebb zajt is el akarná kerülni futás közben. A szemei farkasalakban is ugyan olyanok mint emberiben borostyán tűzzel izzó sárga tavak. A bundája szürke néhol rezes beütéssel, mintha előtűnne a szürke bundából az emberi alakban vörös haja.
Belső tulajdonságok:
Ha emberek közé kerül mindegy védekezésül harsány és kihívó lesz a viselkedése, a zavarát gyakran hangerővel vagy agresszióval takargatja, amióta annyi sérelem érte. Egyedül a természetben lesz önmaga, csendes és nyugodt, de a városokban mintha eloszlana a farkas nyugalma, és vörös hajához illően lobbanékony lesz, ha valaki beleköt. Mostanság leginkább olyannak tűnik, mint aki két végről égeti a gyertyát, sokat iszik, ír szivarozik, és elég gyakran provokál, vagy csak kerül bele bunyókba, ha valaki olyat mond, ami neki nem tetszik.
Kedvencek: Szín: Mint említettem nem ismeri őket, étel: Hús, ital: Whisky, tantárgy: vadászat, növény: Az összes, állat: Mindegyik.
Életcélja:
Rövid és hosszútávúként is megtalálni azt az őrült gyilkost, aki annyiszor törte meg a nyugalmát.
Aztán tervez még egy látogatást a farkasokhoz is, de ez csak afféle homályos ötlet.
Egyéb:
- A Napjaink Szeménél dolgozik tudósítóként és riporterként.
- Van a jobb oldalán egy kraken, a karján pedig egy mosolygó és egy szomorú maszk tetoválás.
- Vak, de a hallása és szaglása sokkal kifinomultabb egy emberénél.
- És szeretnék kérni egy speciális adminisztrátori engedélyt is az újabb jelenkori karakter miatt.
- Önuralom 1p;
- Alakváltás 1p;
- Regenerálódás 1p;
- Dominancia 1p;
- Kiemelkedő tulajdonság:
- Hallás 1p;
- Szaglás 1p;
Főkarakter: Lehet tippelni.
Rólam: -
Csak azt nem értem, mi ez a nagy farkasmánia? Hát elpártoltál a vámpíroktól? 
Javítottam, ha minden igaz. 
De továbbra is a piros csapatban játszom, nem kell aggódni. 
