Mystical Future FRPG

- Látod, így kell ezt. /Vigyorgok rá Hirigre. A látkép megváltozik odabenn, oszlopos csarnok jelenik meg, apró szépséghiba, hogy ez egy fejreállt terem. Mondjuk a világ is az, szóval végül is illik az image-be./
- Szerintem menyjünk, mielőtt megint eltűnik, oké? /Úgy érzem ezt kell tenni és belekarolok az úrnőbe, a drága kis barátomba, és berántom egy pillanat alatt, majd finoman leteszem, hiszen pár métert repültünk./
- A taxi megérkezett hölgyem, 10 eurót kérek, már ha van magánál. /Szélesen mosolyogva nézek körbe és bámulom a furcsa piramist./
- Tudtam, hogy nem az egyiptomiak építették...

*Előzmény - MET III - Rabraquat és Niqecanuwa* [2900. augusztus 23., hétfő]

Az oszlopcsarnokba belépve különös nyugalom száll meg mindkettőtöket. Azonnal érzitek, hogy Danu sokkal inkább elér hozzátok. Míg a Világkígyó ölelésében a Ködfátylon túlról érzékeltétek őt, az Istennő jelenléte ebben a teremben szinte kézzelfogható. Ezáltal kettős érzés uralkodik el rajtatok: egyszerre érzitek őt a Csarnok határán túlról, és innen, bentről is.

Ahogy berepültök a terembe, a mögöttetek lévő ajtó lezárul - csak egy aranyfuttatásos boltív emlékeztet arra, hogy egy pillanattal ezelőtt átjáróként szolgált.

- Nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, találkoztam már valahol az itteni jelenséggel. Ezzel a fénnyel. Csak nem emlékszem mikor és hogyan. Egyáltalán lehetséges ez?

Handë hangja kissé nyugtalan. Nem tudod eldönteni, hogy a terem kisugárzása miatt, vagy pedig azért, mert zavarja a tudatlansága.

Mielőtt bármit is tennétek, a piramisban lévő aranyszín fény elkezd mocorogni, pulzálni. A fókuszpont kitárja hatalmas szárnyait - és a fény hófehérré válik.

- Megkértelek rá, hogy ne zavarj többé, Ieas - halljátok egy nő halk hangját az üvegpiramis belsejéből.

/Hiába, egyszerűen isteni vagyok. Persze ezt eddig is tudtam magamról, nagyszerű Shide és isten eszek az alattvalóimnak. Csak úgy várják már, hogy munkába álljak. Közben pedig behódolhatnak majd nekem. A lényeg teljesítve, átjutottunk a trükkös ajtón./
- Oké, majd megadod. Behoztalak a... ide. /Vonom meg a vállam és érzem, ahogy danu hatalma elönt. Ha nem vették volna el, talán nem is örülnék neki ennyire, talán már hozzá vagyok szokva. Ez baj, jobb, ha odafigyelek ezentúl. Danu nélkül egyedül voltam, nagyon magányos. Majdnem sírhatnékom volt, persze nem.
- Na tessék, nem kell szétválnunk, itt van a barátunk. /Ironizálok, főleg az utolsó szónál. Kábé soha sem lesz, még csak jó ismerősünk sem.
- Igen, sokat szokott zavarni, és botrányos a viselkedése is. /A levegővel erősítem fel a hangomat, hogy eljusson az aranypiramishoz, vagy akár a belsejébe is./

*MET III - Rabraquatés Niqecanuwa* [2900. augusztus 23., hétfő]

A fehér színű fény középpontja megremeg hangotok hallatán.

- Ti nem...? - halljátok bizonytalan suttogását. A fény elkezd kavarogni, szinte látjátok, ahogy a felfordított piramis belsejében lévő tudat teljes mértékben összezavarodik. Aztán hirtelen megdermed, ragyogása elenyészik. Ismét aranyszínben fürdik a katedrális. - Akkor bizonyára a csatlósai vagytok. Itt nincsen más, csak ő vagy az átkozott szolgái. Hagyjatok magamra, ne zavarjatok!

- Nem érdekel, mi a nevetek... Nem számít... Már nem tudtok belőlem semmit se kiszipolyozni. Menjetek, menjetek...

Niqecanuwa, szívednél Handë kicsit mocorog. Érzed, hogy nagyon zavart ő is, akár a piramis belsejében lévő egyén. Tudod, hogy megpróbál rájönni, pontosan honnan ismeri ezt a női lelket, illetve a piramist, vagy hogy mit hallott róla. Egyelőre nem járt sikerrel.

Ahogy kicsit körbenéztek, és a szemetek befogadja a hatalmas teret, valóban úgy érzitek, hogy a márványoszlopok és az ablakok között egy katedrálisban álltok. Kicsit zavaró ugyan, hogy minden fejjel lefelé van - megfordul a fejetekben, hogy talán a gravitáció játszik veletek, és valójában a homlokzatról lógtok lefelé -, de a látványt határozottan emeli ez a furcsaság. Felismeritek a gótikus templomok hármasságát: a főhajót és a két mellékhajót, valahol a távolban pedig ott lehet az oltár. Az világos, hogy Ti a hagyományos bejáratnál érkeztetek a csarnokba. A hátatok mögül egy rózsaablakon a nap fénye vetül rátok, árnyékot vetve a homlokzatra és a freskóira.

- Én nem vagyok senkinek a csatlósa. Danu híve vagyok, és kiválasztottja. /Csak, hogy helyretegyem már a nőt(?). Még, hogy nem fontos, hogy kik vagyunk, hagyjuk már./
- Igen, szép neve van neki is. /Horkanok fel, mert a Nikimucika még valahogy mindig nem pörög a nyelvemen. De ez van, ezzel kell együtt élnem, hogy a barátom ilyen hülye nevet váltott. Egyáltalán miért is jó ez? A Hirig már olyan olyan jó volt, meg illet is hozzá, na mindegy.
Szétnézek még, de semmi, most ki kellene találni, hogy hol van az az istenátka./
- Ieast merre eszi a fene? Lenne vele egy kis leszámolni valóm, na meg Danut is vissza kell hoznom ide, mert érzem, hogy ez az ő birtoka. /Kamu, persze, de valamivel elő kell csalni a nőcit./

*MET III - Rabraquat és Niqecanuwa* [2900. augusztus 23., hétfő]

- Danu kiválasztottja? - kérdezi elmerengve a hang. Kezditek megtapasztalni, hogy valahogy az egész piramis beszél. - Á igen, már látom! - Mintha szárnyak susogását hallottátok volna, mintha éreztétek volna a tollak érintését arcotokon. Mégis, idegenkedtek. Idegenkedtek a felétek közeledő elmétől, annak nem-emberi mivoltától, idegenkedtek a gondolkodásától. Ősi, elfeledett hatalom...

- Látom, hogy mik vagytok. Tudom, hogy mire vagytok képesek. Gyermekeim... - suttogja az aranypiramis. Niqe, a Szív megdobban benned. - Nálam van a Tudás Fájának Gyümölcse. Vegyétek el tőlem, és Ieas, közös ellenségünk legyengül. Pusztítsatok el, vagy ébresszetek fel. Oly sokáig éltem; ez az álomtalan álom, melyben testem és lelkem egyaránt elsorvad, már közel hozta a Halált. Megbékéltem. Hadd térjek hát haza anyámhoz, Danuhoz!

- Ahol most álltok, egy csodálatos palota volt, Danu legszentebb temploma. Megszennyezte Amund Sarja, és félek, magáról az istenségről is fogunk hallani még. Adjuk vissza neki ezt a helyet. Ébresszetek, vegyétek el a Gyümölcsöt! Kérlek...

*Hirig, várd majd meg Rabot, hadd reagoljon! ^^*