Mystical Future FRPG

A fűvel és gazzal benőtt ezeréves köveken millió láb tapos, a legtöbben már egy pillantást sem vetnek a tér közepén térdeplő nőre, aki állítólag az első hivatalosan is elismert boszorkányt, Makritikát ábrázolja.

Előzmények, korábbi hozzászólások

/Hosszú repülés volt mögöttem, mire megérkeztem az első utamba kerülő nagyobb városba. Külseje, épületei ismeretlenek voltak számomra. Leszálltam, a város központjában egy sötét sikátorban, és néhány sikertelen próbálkozás után elrejtettem szárnyaimat. Bár halandó tekintet így nem láthatta őket én viszont éreztem továbbra is a jelenlétüket. Nekivágtam a város felfedezésének és első körben be is tértem egy olcsóbbnak tűnő ruhaboltba, ahol vettem egy olcsóbb hosszú kabátot illetve egy könnyű hátizsákot. Így már nem kellett különösebben fagyoskodnom és mikor legközelebb szárnyra kelek, lesz hova elpakolni a holmimat. Ezután még meglátogattam egy-két útba eső boltot és egy kisebb „túlélő csomagot”. Csak mikor mág félig megraktam a táskát akkor szembesültem vele, hogy a pénzem nagy részétől búcsút vettem, igen hamar. Úgy tűnik, előbb vagy utóbb, de valamilyen bevételhez kell jutnom. Bár kétlem, hogy túl könnyen találna munkát egy angyal. A boltokban, miközben válogattam, volt időm néhány szót váltani az itt élőkkel. Így megtudhattam, hogy Isten először a mágusok városába vezetett el. Sok érdekes pletykát hallhattam, elmenekült varázslókról, errefelé portyázó vámpírokról és még sok minden másról. Hosszan kóboroltam a városukban, itt-ott ahol lehetőségem volt rá, váltottam pár szót az itt élőkkel, és figyeltem őket. Amit láttam, nem erősítette meg a hitemet. Az emberek féltek, már ha törődtek magukon kívül bárkivel is. Bár tény és való, hogy az ittenieket a legnagyobb csapások úgy tűnik elkerülték. Nem volt olyan nyomor, amit egy hasonló méretű nagyvárosban várna az ember.De bárhogy kerestem, bárhogy kóboroltam, nem találtam meg azt amit kerestem. Persze magam se tudtam igazán, hogy mit is keresek. Tán egy jelet az Úrtól, hogy merre tovább. Jó másfél napot töltöttem el Altmyrcában kóborolva, de sehol semmi. Csak a mágia lágy búgása és néhol kaotikus áramlása. Végül a város szélére sétáltam. Felütöttem az újonnan vett térképlemezt és egy gyors fejszámolás után belőttem az észak-nyugati irányt és Uclysse felé repültem./

[120]

/A kolostor elhagyása, bár igen fontos eseménye életemnek, még nem nyomta rá bélyegét a lelkemre. Különösebben nem szorongtam, hisz itt a városban már nem egyszer jártam, ám ahogy belegondoltam, hogy mi minden állhat még előttem megborzongtam, bár a ruhámnak hála se nem fáztam se nem volt melegem. Nyugodt tempóban ám határozott léptekkel vágtam át a város külső területein. Egyenlőre nem döntöttem el, hogy merre is induljak, így inkább a saját városunkba vetettem magam. A belső kerületeket eddig nem sűrűn látogattam, legfeljebb egy-két boltba jöttem be, ha valamit be kellett szerezni és engem bíztak meg vele. De most más volt a helyzet, hisz most már a saját lábamra kell állnom. Nem támaszkodhatok egész életemben a mestereimre. Persze ez nem jelenti, hogy megszakítottunk minden kapcsolatot, főleg hogy a kötelezettségeimnek ezentúl is eleget kell tennem. Vagyis, ha nem is napi szinten, de továbbra is tanítanom kell és nekem is ugyanúgy tanulnom. De végül is, ez az egész utazás a tanulásról szól.
A főtérre érve ismerős látvány fogadott. Kora reggel volt, így még ez a hatalmas város is álmosnak hatott. Mindig is szerettem ezt a várost. Itt szinte szikrázik a levegő ahogy az ember az iskolák közelébe ér. Lehet, hogy én a belső művészeteket tanulom, de azért meg-megérzem, ha valaki komolyabb erőket hoz mozgásba. Bár lehet, hogy csak képzelem ezeket és csak szeretném érezni. Régebben, néha volt olyan érzésem, hogy az, ahogy mi befelé fordítjuk a figyelmünket, elzárhat a többi mágiahasználó által tapasztalható csodáktól. De ennek az időnek vége, megértettem már, hogy ez nem zár el minket semmitől ám néha nem jó, ha az ember megosztja a figyelmét. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy más formát nem tanulok. Előbb váljak igazán mesterévé annak amit már elkezdtem, utána még bőséggel ráérek új ösvényeket is tapodni.
Különös érzésem támadt, ahogy átvágtam az ódon köveken a tér közepén lévő szoborhoz. Vajon szándékosan engedték a füvet feltörni a kövek között? Vajon szándékosan néz ki így maga a város. Mint ha egy kaotikus álmot rántottak volna át a valóság ezen apró szegletére. És mégis, olyan természetesnek tűnik minden a szememnek, hogy szinte elképzelni se tudnám a várost másként.
Megállok végül a szobor előtt és úgy helyezkedek, hogy jól lássam az arcát./
+ Te voltál az első igaz? Már akit elismertek. És mégis, ki tudja valójában, ki is voltál?

(1)

/Korántsem meglepő módon, a szobor nem válaszolt, ám ezt nem is vártam el tőle. Jó darabig álldogáltam itt magamba mélyedve miközben próbáltam eldönteni, hogy merre is vegyem az irányt. Hallottam már a többi nagyvárosról, sőt egy két kisebb település nevét is ismertem, de ennyi lehetőség közül nem könnyű választani. Végül mégis úgy döntöttem, hogy egyenlőre igazi útirány nélkül, de elindulok. Abban biztos voltam, hogy szeretném felfedezni valamelyik másik várost és környezetét és ehhez a legkézenfekvőbb megoldás a kapuk használata volt. Mindig is furcsállottam, hogy ezek a mágikus kapuk egyetlen szempillantás alatt eljuttathatják az embert egyik városból egy másikba, s állítólag még a mágiát leginkább elítélő emberek is használják őket. Mondhatni ez amolyan szükséges rossz lehet számukra, hisz egyes városok olyan messze vannak egymástól, hogy állítólag még a leggyorsabb járművekkel is órákba, talán napokba telhet az utazás. Emlékszem, régebben hallottam egy pletykát, valahol itt a városban, hogy a kapuknak saját akarata van és akár az időben is képesek utasukat áthelyezni. Bár magam nem hiszek igazán az ilyen pletykáknak, de természetesen elképzelhetőnek tartom, hisz a mágia hatalmas és nem tudom, van-e igazán határa annak, ami véghez vihető.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben átsétáltam Altmyrca városán, ami meg kell hagyni, nem kicsi séta, így már dél felé járhatott amikor a távolba már láttam a kapu körvonalait és izzását. Igaz, út közben meg-megálltam, hogy egyes ismerősökkel váltsak néhány szót, illetve az egyik apró téren találkoztam egy tanítványommal és barátaival, akik épp egymás gyakorlatait próbálták átadni egymásnak. Egy rövid időt eltöltöttem itt, és figyeltem őket. Sokan megkövetelik, hogy az átadott tudás "titok" maradjon. A mi iskolánk szabályzata is tartalmazza ezt a sort, de csak amolyan hagyomány mintája alapján. Mindig is biztattuk a tanítványainkat, hogy tanuljanak másoktól és hogy ők se féljenek megosztani a tudásukat. A tudás hatalom, mondják sokan, de számomra inkább olyan érték, ami megéri hogy megosszák. Persze ennek is vannak korlátai, hisz én se adok át felkészületleneknek olyan technikákat amik veszélyesek lehetnek rájuk, de most is örömmel láttam, hogy inkább csak az egyszerűbb, erőnléti gyakorlatokat illetve egy két olyan alapszintű technikát mutogatnak egymásnak, amik szinte mindenhol megtalálhatóak, így igazán nem is újdonság számukra talán. Mégis, olyan lelkesen magyaráznak egymásnak, ami megmelengeti az ember szívét, még egy ilyen hideg napon is. Ez talán a legszebb az egészben, teljesen mindegy, hogy igazán miről szól amit megtanítanak egymásnak, a lényeg, az együttműködés, a kapcsolat. Ez sajnos sok "kifelé irányuló" iskolából hiányzik, lehet hogy az, hogy mi inkább a belső energiáinkat mozgósítjuk, hogy minden gyakorlatnál egymásra vannak utalva és egymásra figyelnek a tanítványok, sokkal befogadóbb, sokkal nyitottabb lesz a lelkük. Mindig, még a legváratlanabb pillanatban is tanulhat valami újat az ember./

(2)

*Tudom, nincs meg a 24 óra, csak 23... *
* Folytatás a Teleportkapunál. *