[2900. augusztus 4., szerda]
A férfi, aki immáron már a mestered, vagyis Drystan, továbbra is a a tájat pásztázva összeráncolja a szemöldökét.
- Igen, oda, ahol tapinthatod a mágiát. Mindenek előtt azonban még meg kell látnom a tehetséget benned. Ezért egy különösen csendes helyre megyünk.
A csónak hasítja a levegőt, közben egyre izgatottabbá válsz. A levegő lehűl körülöttetek, de valamiért egyáltalán nem fázol. Alattatok városok váltakoznak, ahogy egyre messzebb kerültök a szárazföldtől: észak felé haladva már az óceán fölött szálltok. Mintha percek telnének el, de közben lehetnek órák is. Teljesen elveszted az időérzéked. A Nap mintha egy pontról sütne Rád, de mégis felkel és lemegy közben. Éjszaka van, éjfél. Vagy dél? Ragyog a Nap?
A távolban aztán végre felsejlenek a legizgalmasabb dolgok, amiket valaha láttál: hatalmas, lebegő sziklák, melyek valami groteszk hegységet alkotnak. Drystan összehúzza magán a kabátját, száján kiáramlik fehér lehelete. Te továbbra sem fázol.
A csónak bekúszik az árnyas hegységbe, a Nap eltűnik a szemed elől. Nagyon magas hegyek vesznek most körül Titeket, alig látod a kék eget fölötted. Mestered végül leteszi a kis hajócskát egy gigászi völgyben, ahonnan föltekintve egy kéklő kaput vélsz felfedezni - vagy valami olyasmi lehet.
Társad lelép a Lebegő-hegység alkotta kőtalajra.