Oldal: 1 / 1

Kőangyalok

HozzászólásElküldve: 2013.12.26. 12:10
Szerző: Renaviel
Kép


Nyugodtan ültem a tető peremén, mintha magam is egy lennék a katedrális tetejére formázott angyalok közül. Ha tehettem volna én is ide dermedek közéjük, hogy csendesen figyeljem az alant az utcán elhaladó embereket, belelássak tiszavirág életükbe, figyeljem apró örömeiket. De sajnos engem nem kőből formáztak, Danu tiszta mágiából teremtett erősebbre és élőbbre, mint bármely más fajt a világon, az érzelmek ködösen kavargó viharával a szívem mélyén. Egy pillanatra azonban úgy tettem, mintha én is kőből lennék. Csak figyeltem az aláhulló hópelyhek táncát, amit néha megzavart egy akaratos szellő, beletépve a fehér pihékbe a szárnyaimon, amik még az aláhulló hónál is tisztábbak voltak.
Vajon ha megfagyok megfagy velem a szívem is? Vagy jégbörtönbe zárva figyelni a világot még fájdalmasabb lenne, mint úgy, hogy van erőm felemelni a kezem, hogy eltakarjam vele a szemeimet? Fogalmam sem volt, leginkább csak feledni akartam. Ledobni a vállamról évezredek terhét, csalódásokat, átveréseket és fájdalmat, azt a sok-sok kínt, amit másoktól kaptam, vagy önmagamnak okoztam.
Felsóhajtottam. A leheletem meglátszott a fagyos időben. Ekkor vettem észre a fiatal férfit. Gyorsan haladt a kihalt utcán, amikor senki nem járt erre.... vagy talán mégis? Az egyik sikátorban egy kisebb társaság várakozott. Elő-előlestek az utcasarkon, mintha a férfit figyelnék. Én is figyeltem csupán, képzelt kőtestem lehúzta a hosszú élet fémes súlya. Nem akartam moccanni, mintha attól a valóság álommá válna, egy feledhető, kitörölhető álommá...
A férfi befordult a sarkon, a többiek körbe vették. Jól láttam minden mozdulatot, minden ütést. Végül a havas földre hulló élénkvörös vércseppeket. A férfiak távoztak, a színpad kiürült. Nem moccantam. A fejemben a gondolatok megveszett kutyákként kergették egymást, bele-belemarva a másik oldalába, a saját igazuk bizonygatva veszettül.
Először csak a kezem emeltem fel. Éreztem ahogy visszatér belé az élet, hiszen majdnem megfagyott. A mágia melege szétrohant a testemben, pillanatok alatt begyógyította a fagyásokat, minden apró sérülést. Felálltam. Közel s távol még mindig nem járt senki. Kitártam a szárnyam, majd elrugaszkodtam a peremről.
A férfi kihűlt teste mellett értem földet. Az életnek már nyomát sem éreztem rajta, hideg volt, fagyos, akár az én lelkem. Leguggoltam mellé és kisimítottam néhány sárral és vérrel szennyezett hajtincset üveges szeméből.
- Nem való nekünk az élet.
Figyeltem a férfit és tudtam, hogy lenne hatalmam felébreszteni. Az ősi mágia, a tudás, ott bugyogott bennem, ez a test már olyannyira eggyé olvadt angyallelkemmel, hogy szinte nem volt határ, amit még ne döntöttünk volna le... És mégis, egy valami megakadályozott. Nem akartam életre kárhoztatni.
- Neked már könnyű a föld.... - suttogtam a fülébe, majd lágy csókot leheltem a homlokára, aztán elrugaszkodtam, egyedül hagyva a kiontott álmaival.
Figyeltem, ahogy a környező házakban az utolsó gyertyák is kialszanak, ahogy mindenki nyugovóra tér, ahogy eljön az est legsötétebb órája és csak egy valami járt a fejemben.
Hogy néha ahol egy gyertya elalszik, ott felgyullad egy másik. Máskor pedig nem. Néha egyszerűen egyedül maradsz a sötétségben a fény ígérete nélkül örök homályra kárhoztatva az idők végezetéig.

Re: Kőangyalok

HozzászólásElküldve: 2013.12.27. 21:12
Szerző: Reagen Weltz
Na, te aztán tudod mivel kell tönkre vágni a karácsonyi hangulatot. :)


Don't Blink!