Halott
Elküldve: 2012.09.22. 23:32
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, -
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.
Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.
Pilinszky János
Hideg, olyan nagyon hideg.... Fájdalom. Szégyen. Halál. A szemeim nem nyílnak fel, a kezem nem moccan. Nincs többé most is nincsen múlt, a jövő pedig csak tétova ábránd. Halott vagyok, végtelenül és végzetesen halott. De akkor miért vagyok még mindig itt? Tudom, hogy sikerült amit meg akartam tenni, Danu fölébredt. Habár a gond nem múlt el végleg, hiszen éreztem a vámpírt, a sötét lény lelkem mélyén vérért sikoltott és arra vágyott, hogy valaki felébresszen minket. Én nem akartam ezt, halott akartam maradni....
Sötét csarnokban rohantam... menekültem valami elől, ami szüntelen a nyomomban loholt. Meg akartam állni, hogy hagyjam, hogy darabjaimra tépjen, de nem lehetett, az izmaim kényszerítettek rá, hogy fussak, hogy rohanjak az életemért. Tehát futottam, gyorsabban mint a szél és némábban akár az árnyak, a szörnyűség azonban nem vesztette el a nyomom, éreztem forró leheletét, ahogy jeges nyakamat csiklandozta. Aztán belemart a hátamba én pedig végigvágódtam a füvön a vérem ezernyi izzó vörös csillagként pettyezte a hófehér havat, ami szinte melegnek tűnt a testem jegességéhez képest.
- Nem halhatsz meg, mert egyszer eljövök érted.... - lihegi bele a fülembe, mire felsikoltok, ekkor azonban szertefoszlik a látomás.
Egy koporsóban fekszem és látom, ahogy a többiek odasétálnak. Csendesen beszélgetnek, én azonban néma ajkukat látom csupán, számomra nincsenek szavaik. Közelebb akarok menni hozzájuk, de nem lehet én már a halottak országába tartozom, az élőktől eddig is csupán a testük melegére és forró vérükre vágytam... Aztán Llyr jelenik meg és a koporsómhoz hajol. A szívem hevesebben verne, ha képes lenne még rá... Azonban amikor belenézek a tengerszín szemekbe, nem látok bennük semmit és ez a halálnál is félelmetesebb.
Megölted az álmaim... megölted a szerelmem... elvettél mindent tőlem... légy átkozott, légy átkozott örökké...
Sikoltok, bocsánatáért esedeznék, de nincs hang, nincs szó, ami kifejezhetné mennyire bánom, mennyire bánom az életem...
Egy napsütötte mezőn állok és a hús szépen lassan foszlik le a csontjaimról. Porrá égek, de nem mozdulok, a nap tüze talán felszabadíthat, talán elvehet mindent, ami valaha az agyamba lett vésve. Talán a na megválthat...
Egy trónon ülök és ezernyi lény járul a lábam elé. Mind azért könyörögnek, hogy ne bántsam őket, milliónyi sőt milliárd lélek, akik meghaltak volna, akiknek az én kezemtől az én gyermekemtől kellett volna elpusztulniuk... Anyám, gyermekek, leányok, férjek, fiúk és férfiak... Ezernyi faj, ezernyi lélek, akit végzetére ítéltem...
Kárhozat... szenvedő lelkek és izzó pokol, vöröslő lángok marnak hófehér bőrömbe és éhes fogaik nyomán vöröslő vér fakadt a szénné égett bőrből, a fekete bőr alatti fekete lélek azonban nem nyughat, bolyongania kell örökre...
Meg akarok halni... hiszen miért kéne élnem? Meg akarok halni... miért nem tudok meghalni?
Hiába van oly meleg odakinn,
Sötét homály emészt idebenn,
S nem bírja már ezt több idegem…
Elszenderedek fűben hidegen,
Hol mosolyogva zokog a szívem….