ÁltalánosKarakter régi neve: Kirsten Jörgensen
Karakter új neve: Pandora
Kora: 17
Nem: Nő
Születési hely: Svédország, Stockholm.
Születési időpont: 2009. 09. 09
Faj: Tündér
ElőtörténetLegtöbbünknek a világ vagy fekete, vagy pedig fehér. Az emberek vagy jó, vagy rosszak... ártanak nekünk, vagy szeretnek minket. Számomra nincsenek ilyen éles határvonalak, az én világom szürke színekből áll. Van olyan, akit szeretek, annak ellenére, hogy megver... vagy talán pont azért. Van akit megvetek, pedig kedvesen szól és szállást ad.
Pandorának hívnak, de néha álmaimban egy kedves mosolyú asszony, egy férfi és két fiú egészen máshogy nevez... Ők a legvilágosabb szürkék az életemben, már majdhogynem fehérek... csupán az teszi törtté őket, hogy soha nem léteztek, csupán a szívemben. Szeretném azt hinni, hogy igaziak azok az arcok, azok a mosolyok, de nem tehetem, mert ha egy álomvilágban élek a valóság törött grafitja felfal. Nekem pedig itt kell élnem, itt kell túlélnem...
Az Úr a fotelben ücsörög, acélbetétes bakancsba bújtatott hosszú lábait könnyeden keresztbe veti. Nem nézek föl rá, nem nézhettek. Nyugodtan térdelek, a légzésem egyenletes,a szárnyaim sem moccannak, csak annyira, amennyire a légkondicionálóból felém szálló hűvös levegő meglebbenti őket. Hosszú ideje térdeltem már itt, másnak talán már elzsibbadt volna a lába, de én már megszoktam, mindig ezt csinálta. Már nem féltem tőle. Már nem féltem semmitől. Szürke pillantásom a fekete szőnyegre sütöttem, de így is láttam mint tölti be egyre jobban és jobban a két bakancs a látóteremet.
- Felnézhetsz rám Pandora.
Én pedig megtettem, amit mond. Magas férfi volt és borzasztó izmos, tökéletes arcának halovány bőrénél csak a szemei voltak sápadtabbak. Mint két kristályosra fagyott kifejezéstelen tükör. Soha nem láttam érzelmet azokban a szemekben, semmit. A haja is olyan volt, mint minden más rajta, halovány, szőke, azonban olyan világos, hogy már majdnem fehérnek tűnt. Egyedül a tekintetének éle nem volt halovány, a pillantása metszett, akár a penge, hogy a legtöbben rettegő roncsként menekültek már a pillantásától is. A keze megrebbent, majd elkapta az állam, erősen tartotta, túlvilági erővel, de ha nem fogta volna akkor sem moccanok, az engedelmesség a részemmé vált. Ha nem lázadsz, nem halsz meg. Ha azt teszed amit mondanak, nincs büntetés, ilyen egyszerű. Hallottam, ahogy a nadrágjának az öve erős csattanással kioldódik, éreztem az érintéseket, az illatokat, ízeket, de a lelkem már messze járt....A gyermekkoromra csak halvány momentumokban emlékszem. Az első igazán tiszta emlékem Khorne sápadt pillantása és valami szúró-fájó bizsergés, ami az egész testemet átjárja. Olyan érzésem volt, mintha ezernyi apró darabra téptek volna, aztán rosszul raknak össze. Idegen érzések, idegen világ, mintha semmise stimmelt volna.
De ez a furcsa káosz hamar elmúlt. Khorne az alsó szintekre vitt, egy elhagyatott raktárépületbe a többi árvához. Ott ismerkedtem meg Graefittel is. Kemény fiú volt, aki mindig kivívta az igazát, ha kellett ököllel is. Kezdetben mindig megütött engem is, ha megsértettem... Aztán egyszer csak minden megváltozott.
Khorne valamelyik embere néha jött és elvitt minket, akit visszahoztak nem volt ugyan az az ember. Sokan belehaltak a verésbe, de néhányan túléltük. A kezdetben sírtam, aztán tiltakoztam, majd rájöttem ha némán tűröm, akkor nem foghatnak ki rajtam, a végére pedig már szinte hiányzott, szükségem volt rá, mint másnak a vízre. Graefit más volt. Soha nem sírt, soha nem tiltakozott, de mintha belefagyott volna a csendes tagadásba. Láttam a szörnyűbbnél szörnyűbb sebeket rajta, de nem tört meg, soha. Aztán egyszer amikor a férfi eljött és el akarta vinni, azt mondtam vigyen engem helyette. Nem szóltunk egymáshoz, de amikor a férfi megfogta a kezem és elvezetett, és a pillantásom találkozott a fiú kék tekintetével tudtam, hogy ezért tartozik nekem, habár én nem ezért tettem. Onnantól fogva mindig vele voltam. Néha nem is beszéltünk, csak ücsörögtünk egymás mellett, vagy a vállán aludtam el. Jah igen, egy apróság, én. Tündér vagyok, de nem teljesen olyan, mint a többiek, akikkel a főváros utcáin találkozhatsz. Én alapvetően magas vagyok, mármint a magam százhatvan centije annak számít, főleg tündérmércével és csak akkor leszek „rendes” méretű, hogyha én akarok azzá válni. Ez néha jól jön, máskor nem. Ha az ember tizenhat centis, akkor annyira elképzelhetetlenül törékeny, hogy azt el sem tudjátok képzelni... Márpedig akkora vagyok tündérként. Az egyetlen amiért megéri, az a repülés. Valahogy olyan szabadnak éreztem magam, amikor a levegőben szállok. Bűnös, édes és csábító dolog.
Persze repülni is csak akkor voltam képes, amikor nem törték éppen el a szárnyaim. Khorne szerette ezt csinálni, főleg amikor nagyobb lettem, mármint idősebb, túl sokat soha nem nőttem. De nem zavart igazán. Tudom, talán furcsa, de egy idő után minden ellenállás kiveszett belőlem. Tudtam, hogy nem fog megölni, valamiért kellettünk neki, ezt többször elcsíptük a beszélgetéseikből, tehát nem volt miért tartanom. A fájdalom pedig nem érdekelt, olyankor legalább éreztem, hogy élek, sőt szép lassan adott valami biztonságérzetet is. Ez volt a kötődés, ami összekötött az egyetlen otthonnal, amit valaha ismertem... Meg persze ott volt az a másik... az a homályos álomvilág... nem, nem szabad erre gondolnom!
A nagy csalódásom az volt, amikor Graefit elment. Megszökött és engem hátrahagyott. Azt hiszem akkor tört el bennem végleg valami. Akkor jöttem rá, hogy nem számíthatok senki másra, csakis saját magamra. Nem fog senki védelmezni, oltalmazni, ha nem bírom tovább, halott vagyok. Minden napom erről szólt tehát, hogy erősebbé váljak, hogy életben maradjak. Nem éltem nagy céloknak, nem volt jövőm. Minden szürke volt, s csak arról szóltak a napok, hogy átvészeljem őket. Nem kellett magamtól csinálnom semmit, csak tenni, amit mondanak. Ha elém tették az ételt ettem, ha elküldtek aludni mentem. Kezdetben féltem a sötétben, sírtam... Ilyenkor jött valaki, és elvert. Pár alkalom után már nem sírtam, a félelem is tovatűnt, átvette a helyét a büntetéstől való rettegés.
Így nőttem föl. Mellette megtanították nekem a fontos dolgokat, amit más talán furcsállhat, de nekem természetes volt. Nem akarták, hogy buta legyek, csak azt, hogy engedelmes. Megtanultam számolni, írni, olvasni, kezelni a komputereket, persze kizárólag tanulásra lehetett használni őket. Oh és volt egy titkom. Egyetlen egy édes-bűnös titok... nah, jó, az álommal együtt kettő. A zongora. Az álmaimban az egyik fiú mindig olyan szépen játszott... Én pedig találtam az egyik gépen erről egy tanfolyamot. Amikor sikerült gyorsabban elvégeznem a rám kiszabott tanulmányokat ezt figyeltem. Aztán ha leszállt az éj, és magunkra maradtunk, (tizenöt éves kortól saját kis cellánk volt.) akkor kisurrantam a szobám ablakának rácsai között és elrepültem a raktár egy elhagyatott szárnyába. Az igazat megvallva az épület ahol felnőttem egy kisebb erődítmény volt az alsó szinten. Egy részében laktunk, máshol pedig csak kacatok voltak. Köztük egy zongora. Néha idejöttem és lejátszottam azokat a darabokat, amiket megtanultam. A zenével szálltam, felkapott és messzebb repített, mint amire a saját szárnyaim bármikor képesek lettek volna.
Aztán következő nap engedelmesen, alázatosan tettem, amit kértek, mert ezt kellett tennem. Soha nem gondoltam rá, hogy megtudják a Zongorát, igazából úgy élt bennem, mint egy másik élet, az agyamnak abban az eldugott szegletében, ahol a furcsa családról az álmaim. Végül Khorne egyszer megjelent, amikor játszottam. Borzasztó dühös volt, a kezeiből lángtenger áradt, ami elemésztette a zongorát, és engem is napokig gyógyítottak a gyógyítóink, mire nagyjából helyreraktak. Többé nem játszottam. A zongora is elveszett, akárcsak Graefit, megtanultam a leckét, nem szabadott kötődni semmihez, mert fájt, ha azt elvették tőled.
Egy napon azonban újabb dolog rázta meg a rendet. Az idézőszobában, ahová Khorne és az emberei mentek, hogy valami alvilági lény segítségét kérjék, Graefit jelent meg démonkutyákkal... Teljes volt a káosz, mindenki ordibált, a kutyák több embert megöltek. Megijedtem én is, apróra összementem és próbáltam elrejtőzni a sarokban a párna mögött. Azonban nyílt az ajtó... és Graefit állt ott. Idősebb volt már, de azonnal felismertem. Ő is észrevett egy szempillantás alatt. Mintha tünékeny boldogságot láttam volna, de hamar elmúlt és odasietett hozzám.
- Pandora! - súgta és lehajolt, a tenyerét felém nyújtotta. Vonakodtam megmoccanni, az Úr nem adott engedélyt rá. A szívem azonban boldog volt, vele akart menni, de nem tehettem, akkor Ő megint dühös lenne... nem akartam feldühíteni.
- Nem szabad... - mondtam vékony hangon.
- Velem kell jönnöd, nem maradhatsz itt! Bántani fog!
- Tudom. - mondtam csendes bűnbánattal. Ez volt az, amit akartam. A kék szemekben hitetlenkedést láttam, aztán haragot. Csöndesen felállt, az arca a szokott kiismerhetetlen volt.
- Hát legyen, én hagyok neked választást. Azonban ha meggondolnád magad... Minden teliholdkor, amikor teremtőd fénye oltalmaz, egy démonkutya fog várni rád ott, ahol a zongora volt. Ha meggondolnád magad, ő segít kijutni. Most pedig viszlát, vigyázz magadra. - mondta és a végére csak csendes szomorúság maradt a hangjában. Aztán elment, én pedig megint egyedül voltam. Aznap az Úr nagyon haragos volt, félholtra vert, pedig nem mentem el Graefittel, nem értettem. Ez a logikátlan düh nem vallott rá. Kegyetlen volt, de következetes. Ez az újdonság azonban megrémített. Azt hittem el fog múlni, de nem így volt.... Egyre durvább és durvább lett, néha már a halál pereméről hoztak vissza a gyógyítók. Én azonban csak vártam és túléltem a napokat, néha mohón remélve, hogy álmodhatok, hogy álmodhatok arról a boldog, majdnem fehér helyről....
A padlón hevertem, képtelen voltam moccanni. A combjaim remegtek, a szárnyaim már nem, mert apró cafatokra voltak cincálva. Nem csak eltörte, hanem darabokban szedte le őket. A bőröm minden négyzetcentimétere égett a fájdalomtól, néhol égési sebek borítottak. Az izmaim pedig fáradtak zsibbadtak voltak, ha nem lett volna jó pár törött csontom, akkor sem lettem volna képes megmoccanni. A bakancsok ismét közeledtek. Majd megállt előttem. Nem tudtam felé fordítani az arcom, de különben sem szabadott.
- Remek Pandora, azt hiszem végeztünk. Büszke vagyok rád, te vitted a legtöbbre a tanítványaim közül. Remek gazdatest leszel az Úrnőnknek, ha a pecsétekkel megnyitjuk a sírját. - mondta hűvösen, aztán elsétált. Az elmém ködös volt a vérveszteségtől és a fájdalomtól, de még inkább a szavaitól. Az Úrnőnek? Dehát nekem már megvan az Uram! Nem adhat másnak... én nem... én nem tudok... A rettegés úgy mart belém, ahogy a fizikai fájdalomtól soha nem féltem, ez valami más volt, valami mélyebb és kínzóbb. A lélek szenvedése nem volt mérhető a test kínjaihoz. Ezerszer inkább elviseltem volna, hogy újra letépje a szárnyaim, minthogy üljek a cellám magányában állam a térdeimre támasztva és várjam mi lesz. Hogy mikor ad másnak. Nem bírtam elviselni.
Aztán megéreztem, hogy telihold van, hiába nem láttam a fényét. Mindig hívott, csábított, mintha egy dalt dúdolna fülembe... most azonban engedtem neki. Remegtem mint a nyárfalevél, ahogy a zongora kiégett részére repültem. Hosszú volt az út, én pedig még nem épültem fel teljesen, de megtettem. Nem volt ott senki. Félig csalódva, félig megkönnyebbülve indultam volna vissza, amikor halk morgást hallottam meg a sarokból. Aztán az árnyékból egy hatalmas eb jött elő. Vagy tízszer akkora volt, mint én... Nem féltem tőle, csak csendesen lebegtem. A kutya még morgott egy kicsit, aztán elhallgatott és odasétált alám. Egy pillanatig tétováztam még, majd a nyakába ültem és parányi kezeimmel a bundájába kapaszkodtam.
- Mehetünk. - suttogtam, mire a világ meglódult velem, a pokolkutya rohanni kezdett. Kapaszkodtam és nem néztem körbe, a forróság így is perzselt, de ez semmi volt Khorne tüzéhez képest. Aztán csend lett.
Óvatosan kinyitottam a szemem. Egy elegáns dolgozószobában voltam a bőrfotelben pedig Graefit ült, valamilyen italt kortyolt és a hatalmas ablakon át a Holdat figyelte. Mennyire gyönyörű! Felém fordult, döbbenet ült ki azt arcára. Én azonban már másra figyeltem, a szoba sarkában egy elegáns zongora állt. Tétován odarebbentem, majd megnőttem és leültem a székre.
- Szabad? - kérdeztem félszegen. Ő csak egy aprót biccentett, én pedig játszani kezdtem... A zene elvarázsolt, messzire repített minket. Érzékeltem, hogy odaül mellém, de nem zökkentett ki, boldog voltam, hogy itt van, boldog voltam, hogy játszhatok, talán életemben először. Nem egészen... - suttogta egy idegen hang a fülembe, de a lágy angyali muzsika elnyomta, mi pedig tovább szárnyaltunk. Ott aludtunk el a dolgozószobában a sarokban egymásnak dőlve, akár fiatalabb korunkban. Minden régi volt és mégis teljesen más. Tudtam, hogy minden megváltozott ezzel, hogy semmi nem lesz a régi, de nem hagyott nekem más választást. A testem görcsösen összerándult, ahogy arra gondoltam, hogy többé nem találkozhatok vele, de aztán nyugtalan álomba merültem és nem volt időm tovább gondolkozni....
ÁtkerülésA szülők csendesen beszélgettek odabent, a szomszédok végezték szokott teendőiket. Minden annyira hétköznapi és nyugodt volt... Aztán a levegő megtelt fénnyel és a ragyogó kavargó kapuból egy férfi lépett elő az udvarra. A lába alatt lángra gyúlt a gyep, a fűzfát villám hasította ketté, az égen pedig viharfellegek gyülekeztek. A négy év körüli kislány felpillantott, kék szemeiben félelem csillant, ahogy búzaszőke hajába belekapott az orkánerejű szél. A fakó férfi arca semleges volt, szinte áttetsző szemeiben nem ült érzelem ahogy lehajolt és felvette a gyermeket. A szülők rohantak ki a házból.
- Hé, maga meg mit... - a férfi hangja elhalt, ájultan csuklott össze, aztán az asszony is követte.
- A ti időtök még nem jött el. - mondta a fakó férfi, majd átlépett a fényes kapun a gyermekkel. Az pedig bezárult, eloszlatva a vihart is, amit magával hozott... Jött és ment, mintha soha nem lett volna. Csupán néhány árva letépett plakátot teremtett, amin a kétségbeesett szülők utolsó gyermekük, az eltűnt kislányuk megtalálójának vagy nyomravezetőjének ígértek hatalmas pénzjutalmat...
JellemzőkKülső tulajdonságok:- Régi tulajdonságok: Régen kék szemű szőke, törékeny kislány volt, bájos északias vonásokkal, mindig mosolyra görbülő szájjal. A szemeiben huncutság ült és mindig pajkos természete gyakran megnevettette a családját is, akik szívesen bolondoztak vele.
- Mostani tulajdonságok: Alacsony, de nagyon karcsú és törékeny nő, olyan akár egy szépen faragott porcelánbaba. Az arca lágy ívek és bájos vonalak tökéletes összhangja, csak a hatalmas szürke szemekből sugárzó mélabú miatt emlékeztet inkább egy szárnyaszegett angyalra. A haja hosszú, hátközépig érő sötét grafitszürke. A bőre halovány, sápadt, napot nem látott európainak tűnik, de egy átlagos emberével összehasonlítva látszik, hogy ennek is van egy enyhe hamuszín árnyalata. A szárnyai pedig hatalmas gyönyörű ezüsttel és a szürke minden árnyalatával szegett sötétszürkék, amiket néha áttetsző ezüstfátyolszerű részek tarkítanak. Emberi alakjában nagyjából százhatvan centi magas, tündérként csupán 16 cm.
Belső tulajdonságok:Csendes és nyugodt. Soha nem felesel, vagy jön ki a sodrából. Szinte kényszeresen megcsinálja azt, amit parancsolnak neki, gyakran nem is törődve vele milyen következményekkel jár ez. Ritkán ijedt meg, amit más bátorságnak hinne, de inkább arra utal, hogy túl sok mocskot látott már ahhoz, hogy bármi kizökkentse. Mindig alázatos és engedelmes, és ez őt boldoggá is teszi, megzavarja, ha mások úgy gondolják bármi baj lehet azzal, amilyen.