Egy múltbéli emlék
Elküldve: 2014.03.01. 01:01 Sziasztok!
Nagyon sajnálom, elég sok idővel csúsztam ki a határidőből, de igyekeztem megírni. Nem lett túl jó, első ilyen irományom ebben a témában, lehet egy-két hibája, remélem azért élvezhető lett.
Nagy sípolással jelezte a teafőző, hogy elkészült a kamilla kotyvalék. A konyhába siettem, levettem a gázról, ezután elővettem egy bögrét a mosogató feletti polcról, és megöltöttem. Azonnal megcsapta a gőz az arcomat.
- Uh, ezzel jobb, ha vigyázok – mormogtam letéve a tárgyat. [….]
Félrehúztam a sötétítőket, és a fotelba ültem. Közel helyezkedett el az ablakhoz azért, hogy minden késő este megcsodálhassam a kinti tájat. Jó kikapcsolódást nyújtott egy hosszú nap után. A Hold megvilágította a nappalit, az utcákat, fényt adott a kései kódorgóknak. Elmélyedve dőltem hátra.
- Milyen lehet, ha van testvére az embernek? - kérdeztem halkan, és éreztem, ahogy lassan elnyom valami. Nehéznek éreztem szemeimet, ha akartam sem tudtam volna nyitva tartani. Ellenben a lelkem olyan volt, mint a felszálló pára. Milyen lehet, ha van testvére az embernek? Biztosan van így egy olyas valakink, akire számíthatunk a szüleinken kívül. Aki hozzájuk hasonlóan szeret, akivel jól kijössz, és aki mellett tudod, hogy semmi baj sem érhet.
- Hé tesó! - kiabálta valaki. Egy horkanás volt a válaszom rá, ahogy oldalra fordultam az ágyban. Magamra húztam a takarót, és ugyanúgy aludtam tovább. Eddie felvont szemöldökökkel figyelte a reakciót, ezután a fülemhez hajolt. Egy hangos kiáltás, majd tompa puffanás.
Ijedtemben leestem az ágyamról, ő pedig kinevetett.
- A túlzott alvás sem tesz jót, öcsikém! - mondta egy diadalmas vigyor kíséretében – Készülj el, utána menjünk! Ma is dolgoznunk kell.
- Dolgozni..? Milyen nap van ma? - kérdeztem álmatagon, szemeimet dörzsölgetve.
- Csütörtök – válaszolta sokat sejtető pillantásokkal a barna hajú fiú, és igaza volt. Ezen a napon mindig korábban kell mindkettőnknek a munkahelyre érnie, viszont csak később jöttem rá, hogy mindketten késésben vagyunk. Miközben a fürdőbe rohantam, elmagyarázta hogy elromlott a vekker, ezért már ő is eleve később kelt fel, én pedig nem ébredtem fel noszogatásaira, csak most sikerült elérnie, hogy talpra álljak.
Összeszedtem magam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és reggelit gyártottam az útra rekord idő – fél óra – alatt. [….]
A busz megállóig sétáltunk, közben szendvicset ettünk, meg beszélgettünk. Nem volt konkrét téma, arról váltottunk néhány szót, ami épp eszünkbe jutott.
Ed amúgy bankárként dolgozott a Bank Of Englandnél, jó magam pedig pszichológusként foglalatoskodtam egy az ő munkahelyétől pár méternyire álló intézményben. Imádtam, ha általam könnyebb lélekkel hagyhatták el a rendelőmet az emberek. Remekül esik segíteni másoknak, habár van egy hátulütője: nem vagyok Isten, nem szüntethetem meg a fájdalmaikat, problémáikat amikkel fordulnak hozzám. Ez ellen nekik kell tenniük, én csupán a kezdő löketet tudom megadni, illetve a támogatást, amire szükségük van.
- Jajj öcsikém, néha igazán naiv vagy! - sóhajtott fel – Örülnék, ha jobban bánna velem a főnököm, de nem egy vaj szívű ember. Mindenkivel szemét, ám már nem érdekel az, hogy mit csinál. Amíg fizet, és van bennem elég kitartás, ott fogok dolgozni.
- De nem normális az, ahogyan beszél veled. Alábecsül! Nem akarom, hogy egy nap úgy gyere haza, rohadtul eleged van belőle, és legszívesebben megfojtanád egy kanál vízben!
Halk nevetésben tört ki, s összeborzolta a hajamat.
- Néha tényleg úgy érzem, hogy be tudnék húzni neki, de nem teszem, mert sejtem hogy akkor megutálnál. Elvégre a testvérem vagy! Tudom mennyire érzékeny a lelked az embereket – meg más egyebeket – illetően. Tanuld meg, hogy nem jó, ha mindig ilyen vagy. Határozottabbnak kell lenned az életben, ha szeretnél valamit, vagy ha azt akarod, észrevegyenek. Az emberek kegyetlenek. A gyengéket eltiporják, amennyiben nem elég erősek.
Miközben okított, megálltunk egy zebra előtt. A lámpa pirosat mutatott.
- Kössz a fejtágítást! Istenien érzem magam! - nevettem el magam.
- Csak el ne szállj örömödben! - ironizált előre fordulva.
- Höh, tudtommal nincsenek szárnyaim.
- Nem tudhatod! - szája szegleteiben apró mosoly bujkált. Mindig jót szórakoztam a viccelődéseinken. Sűrűn fordult elő, amivel sikeresen kikészítjük a velünk egy térben lévőket, ám sosem zavartatjuk magunkat...
A lámpa zöldre váltott. Beleboxoltam bátyám vállába, ezután elindultam. A távolból közeledni kezdett valami, mit egyikünk sem vett észre. Sebesen jött, a későbbiekben hatalmas galibát okozva.
Mielőtt bármit tehettünk volna, már késő volt. Elütött minket egy autó. Eddie nekipattant a szélvédőnek, én félig a kerekek alá kerültem.
Képkiesés, majd fájdalmas ordítás, egyedül ez volt a következő emlékem. Kinyitottam szemeimet, és a baljós sötétség eliramlása után őt kerestem. Tőlem nem messze feküdt, vöröslő tócsában. Ruhája átázott, arca rémült.
- Istenem – odaakartam kúszni hozzá. Valami visszatart. Nee-nem tudok odamenni hozzá. Pedig azt akarom! Tudni akarom, mi van vele! Oda akarok jutni!!
Hirtelen fájdalom hasított a mellkasomba. Félve végigmértem a környezetem, de nem egészen tudtam felfogni, mi történt. Csak a mozdulatlan testet láttam méterekkel előttem, meg egy hatalmas négykerekű tragacsot. Ahogy a fekete gumit fixíroztam, rájöttem valamire, amitől kétségbeestem, viszont tenni már semmit nem tehettem.
Rettentően gyengének és reményvesztettnek éreztem magam. Egy több tonnás jármű állt rajtam két elülső kerekével, még őszintén csodának tartottam, hogy nem nyomott össze, pedig a szúró, kellemetlen érzésekből tudtam, hogy nem kell sok hoz.... Alighogy erre gondoltam, valami hívni kezdett. Valami visszavitt az ijesztő sötétségbe, ahol egyedül voltam. Nagyon hosszúnak tűnt, már fáradt voltam amikor a végéhez értünk, de megérte, mert ott fény fogadott. Átléptem. Hangos énekkel köszöntöttek, az éneket hárfa, trombitaszó kísérte, apró gyermeki kacajok. Pár perc alatt mindent magam mögött hagytam, megfeledkezve a fájdalomról, amit a baleset közben éltem át
Zihálva kapkodtam a fejem ide-oda. Nem értettem mi történt, csak akkor esett le hogy időközben a helyszín is megváltozott, amikor a fotelban ülve találtam magam, viszont ez már sokkal valóságosabbnak tűnt, nem úgy, mint az álom, ami néha megjelent előttem. Gyakran szoktam elmélkedni azon, vajon miért látom? Nem tudom mire utalhat pontosan, azt sem hogy egyáltalán hogyan lett testvérem, s ahogy kissé kábán felemelkedtem az ülőalkalmatosságból szembesültem csak azzal, hogy sajnos ismét az Álomvilágba csöppentem. Minden valóságosnak hatott, még a fájdalom is, ám most ismét rá kellett döbbennem: egyke vagyok, amit láttam, meg éreztem, nem történt meg. Sóhajtozva kinéztem az ablakon. A Hold eltűnt, valószínűleg már messze járt, én viszont itt aludtam be, a nyakam elgémberedett, a „remek élmény” után pedig még sokáig nem aludtam.
Azt akarják sugallni a jó-rossz képsorok, hogy tényleg erősebbé kellene válnom lelkileg? Vagy csak azt, hogyha találnék egy olyasvalakit akit ha testvéremként szeretek, meg tudnék békélni a világgal? Netán azt, tényleg van egy, aki a felkutatásra vár? – elmélkedtem az ágyban feküdve – Szeretnék egyet.. Szeretném elhinni, hogy van akire számíthatok a nagyszüleimen kívül. Nem terhelhetem mindig őket a problémáimmal, de magamban se fojthatom. Mit nem adnék a létezésedért! De tudod mit? A tudat is boldoggá tesz; te ott vagy az álmaimban, a szívemben. Más nem tekintene többnek egy mulandó képnél, számomra viszont egy kedves személy vagy, aki időnként ott vár a valóság utáni határon, ahol az keveredik a fantázia érdekes szüleményeivel....
Nagyon sajnálom, elég sok idővel csúsztam ki a határidőből, de igyekeztem megírni. Nem lett túl jó, első ilyen irományom ebben a témában, lehet egy-két hibája, remélem azért élvezhető lett.
Nagy sípolással jelezte a teafőző, hogy elkészült a kamilla kotyvalék. A konyhába siettem, levettem a gázról, ezután elővettem egy bögrét a mosogató feletti polcról, és megöltöttem. Azonnal megcsapta a gőz az arcomat.
- Uh, ezzel jobb, ha vigyázok – mormogtam letéve a tárgyat. [….]
Félrehúztam a sötétítőket, és a fotelba ültem. Közel helyezkedett el az ablakhoz azért, hogy minden késő este megcsodálhassam a kinti tájat. Jó kikapcsolódást nyújtott egy hosszú nap után. A Hold megvilágította a nappalit, az utcákat, fényt adott a kései kódorgóknak. Elmélyedve dőltem hátra.
- Milyen lehet, ha van testvére az embernek? - kérdeztem halkan, és éreztem, ahogy lassan elnyom valami. Nehéznek éreztem szemeimet, ha akartam sem tudtam volna nyitva tartani. Ellenben a lelkem olyan volt, mint a felszálló pára. Milyen lehet, ha van testvére az embernek? Biztosan van így egy olyas valakink, akire számíthatunk a szüleinken kívül. Aki hozzájuk hasonlóan szeret, akivel jól kijössz, és aki mellett tudod, hogy semmi baj sem érhet.
- Hé tesó! - kiabálta valaki. Egy horkanás volt a válaszom rá, ahogy oldalra fordultam az ágyban. Magamra húztam a takarót, és ugyanúgy aludtam tovább. Eddie felvont szemöldökökkel figyelte a reakciót, ezután a fülemhez hajolt. Egy hangos kiáltás, majd tompa puffanás.
Ijedtemben leestem az ágyamról, ő pedig kinevetett.
- A túlzott alvás sem tesz jót, öcsikém! - mondta egy diadalmas vigyor kíséretében – Készülj el, utána menjünk! Ma is dolgoznunk kell.
- Dolgozni..? Milyen nap van ma? - kérdeztem álmatagon, szemeimet dörzsölgetve.
- Csütörtök – válaszolta sokat sejtető pillantásokkal a barna hajú fiú, és igaza volt. Ezen a napon mindig korábban kell mindkettőnknek a munkahelyre érnie, viszont csak később jöttem rá, hogy mindketten késésben vagyunk. Miközben a fürdőbe rohantam, elmagyarázta hogy elromlott a vekker, ezért már ő is eleve később kelt fel, én pedig nem ébredtem fel noszogatásaira, csak most sikerült elérnie, hogy talpra álljak.
Összeszedtem magam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és reggelit gyártottam az útra rekord idő – fél óra – alatt. [….]
A busz megállóig sétáltunk, közben szendvicset ettünk, meg beszélgettünk. Nem volt konkrét téma, arról váltottunk néhány szót, ami épp eszünkbe jutott.
Ed amúgy bankárként dolgozott a Bank Of Englandnél, jó magam pedig pszichológusként foglalatoskodtam egy az ő munkahelyétől pár méternyire álló intézményben. Imádtam, ha általam könnyebb lélekkel hagyhatták el a rendelőmet az emberek. Remekül esik segíteni másoknak, habár van egy hátulütője: nem vagyok Isten, nem szüntethetem meg a fájdalmaikat, problémáikat amikkel fordulnak hozzám. Ez ellen nekik kell tenniük, én csupán a kezdő löketet tudom megadni, illetve a támogatást, amire szükségük van.
- Jajj öcsikém, néha igazán naiv vagy! - sóhajtott fel – Örülnék, ha jobban bánna velem a főnököm, de nem egy vaj szívű ember. Mindenkivel szemét, ám már nem érdekel az, hogy mit csinál. Amíg fizet, és van bennem elég kitartás, ott fogok dolgozni.
- De nem normális az, ahogyan beszél veled. Alábecsül! Nem akarom, hogy egy nap úgy gyere haza, rohadtul eleged van belőle, és legszívesebben megfojtanád egy kanál vízben!
Halk nevetésben tört ki, s összeborzolta a hajamat.
- Néha tényleg úgy érzem, hogy be tudnék húzni neki, de nem teszem, mert sejtem hogy akkor megutálnál. Elvégre a testvérem vagy! Tudom mennyire érzékeny a lelked az embereket – meg más egyebeket – illetően. Tanuld meg, hogy nem jó, ha mindig ilyen vagy. Határozottabbnak kell lenned az életben, ha szeretnél valamit, vagy ha azt akarod, észrevegyenek. Az emberek kegyetlenek. A gyengéket eltiporják, amennyiben nem elég erősek.
Miközben okított, megálltunk egy zebra előtt. A lámpa pirosat mutatott.
- Kössz a fejtágítást! Istenien érzem magam! - nevettem el magam.
- Csak el ne szállj örömödben! - ironizált előre fordulva.
- Höh, tudtommal nincsenek szárnyaim.
- Nem tudhatod! - szája szegleteiben apró mosoly bujkált. Mindig jót szórakoztam a viccelődéseinken. Sűrűn fordult elő, amivel sikeresen kikészítjük a velünk egy térben lévőket, ám sosem zavartatjuk magunkat...
A lámpa zöldre váltott. Beleboxoltam bátyám vállába, ezután elindultam. A távolból közeledni kezdett valami, mit egyikünk sem vett észre. Sebesen jött, a későbbiekben hatalmas galibát okozva.
Mielőtt bármit tehettünk volna, már késő volt. Elütött minket egy autó. Eddie nekipattant a szélvédőnek, én félig a kerekek alá kerültem.
Képkiesés, majd fájdalmas ordítás, egyedül ez volt a következő emlékem. Kinyitottam szemeimet, és a baljós sötétség eliramlása után őt kerestem. Tőlem nem messze feküdt, vöröslő tócsában. Ruhája átázott, arca rémült.
- Istenem – odaakartam kúszni hozzá. Valami visszatart. Nee-nem tudok odamenni hozzá. Pedig azt akarom! Tudni akarom, mi van vele! Oda akarok jutni!!
Hirtelen fájdalom hasított a mellkasomba. Félve végigmértem a környezetem, de nem egészen tudtam felfogni, mi történt. Csak a mozdulatlan testet láttam méterekkel előttem, meg egy hatalmas négykerekű tragacsot. Ahogy a fekete gumit fixíroztam, rájöttem valamire, amitől kétségbeestem, viszont tenni már semmit nem tehettem.
Rettentően gyengének és reményvesztettnek éreztem magam. Egy több tonnás jármű állt rajtam két elülső kerekével, még őszintén csodának tartottam, hogy nem nyomott össze, pedig a szúró, kellemetlen érzésekből tudtam, hogy nem kell sok hoz.... Alighogy erre gondoltam, valami hívni kezdett. Valami visszavitt az ijesztő sötétségbe, ahol egyedül voltam. Nagyon hosszúnak tűnt, már fáradt voltam amikor a végéhez értünk, de megérte, mert ott fény fogadott. Átléptem. Hangos énekkel köszöntöttek, az éneket hárfa, trombitaszó kísérte, apró gyermeki kacajok. Pár perc alatt mindent magam mögött hagytam, megfeledkezve a fájdalomról, amit a baleset közben éltem át
Zihálva kapkodtam a fejem ide-oda. Nem értettem mi történt, csak akkor esett le hogy időközben a helyszín is megváltozott, amikor a fotelban ülve találtam magam, viszont ez már sokkal valóságosabbnak tűnt, nem úgy, mint az álom, ami néha megjelent előttem. Gyakran szoktam elmélkedni azon, vajon miért látom? Nem tudom mire utalhat pontosan, azt sem hogy egyáltalán hogyan lett testvérem, s ahogy kissé kábán felemelkedtem az ülőalkalmatosságból szembesültem csak azzal, hogy sajnos ismét az Álomvilágba csöppentem. Minden valóságosnak hatott, még a fájdalom is, ám most ismét rá kellett döbbennem: egyke vagyok, amit láttam, meg éreztem, nem történt meg. Sóhajtozva kinéztem az ablakon. A Hold eltűnt, valószínűleg már messze járt, én viszont itt aludtam be, a nyakam elgémberedett, a „remek élmény” után pedig még sokáig nem aludtam.
Azt akarják sugallni a jó-rossz képsorok, hogy tényleg erősebbé kellene válnom lelkileg? Vagy csak azt, hogyha találnék egy olyasvalakit akit ha testvéremként szeretek, meg tudnék békélni a világgal? Netán azt, tényleg van egy, aki a felkutatásra vár? – elmélkedtem az ágyban feküdve – Szeretnék egyet.. Szeretném elhinni, hogy van akire számíthatok a nagyszüleimen kívül. Nem terhelhetem mindig őket a problémáimmal, de magamban se fojthatom. Mit nem adnék a létezésedért! De tudod mit? A tudat is boldoggá tesz; te ott vagy az álmaimban, a szívemben. Más nem tekintene többnek egy mulandó képnél, számomra viszont egy kedves személy vagy, aki időnként ott vár a valóság utáni határon, ahol az keveredik a fantázia érdekes szüleményeivel....