Jó testvéri (v)iszony
Elküldve: 2014.02.20. 22:10- Hé, kölyök, még egy ilyen és esküszöm, hogy én kics...!!
/Kiáltottam a mellettem elrohanó goblingyerek után, akinek nem sok kellett volna, hogy fellökjön. Szerencsére még időben betapasztottam a számat, mégsem kellene a fővárosnak közepén prezentálnom a pár száz évvel ezelőtt káromkodások hosszas sorát. Azért sem szitkozódtam, hogy a kissrác a zsebem felé kapálózott egy fél másodpercig. Elegem volt az emberekből és minden lényből is akik H'Sekirat utcáin nyüzsögtek. A repülő taxikba, ha fizetnek se ültem volna be megint, így maradt a gyaloglás, vagyis a többiek elviselése. Szerencsére úti célom már nem volt messze. Megszaporáztam a lépteimet, és további negyedórányi gyötrelmes séta után megérkeztem a Múzeum a XXI. századból nevet viselő építményhez. Odabent már jóval kevesebb lélek bolyongott, szám szerint maximum öt. Fellélegezhettem. Egyrészt megkönnyebbülés volt megszabadulni a tömegtől, másrészt otthonosabban mozogtam a saját századom tárgyai között. Saját századom./
+ Mintha visszamehetnél valaha is, ugyan… Nem várna ott senki sem. +
/Utoljára talán 10 évesen jártam utoljára múzeumban. Akkor nem gondoltam volna, hogy a legközelebbi alkalom már a jövőben lesz, röpke 900 év múlva és egyedül. Akkor, régen, csak hosszas kérlelés és unszolás hatására voltam hajlandó a családommal tartani és végül is nem bántam meg. Talán az volt az egyetlen alkalom, amikor jól éreztem magam a testvéreimmel. A nővéremmel és a húgommal még az átlagos testvéri iszonynál is jobban utáltuk egymást. Én nagyon sok mindenért gyűlöltem őket, ők pedig csak azért, meg volt tehetségem valamihez./
- Rég volt, igaz se volt.
/Mormoltam magam elé végigsimítva egy szobor elkopott vonásain. Nem volt nehéz elkerülni a többi múzeumban nézelődőt, ők is szívesen elkerültek engem. Ha akartam volna, bármit elcsenhettem volna, de egyelőre semmi érdekfeszítőre nem akadtam. Elkalandoztam az egészen régi korokból fennmaradt műtárgyakat kiállító részhez, de ezeket unásig láttam már. Akkor régen is pont ilyesmiket néztünk meg. Ahogy egy ókori vázát nézegettem, elragadtak kissé az emlékek. Sosem szerettem a családom, főleg nem a szüleimet. Apámat abszolút nem érdekelte a létezésem, attól a pillanattól fogva, hogy kiderült, lány leszek. Ez már a születésem előtt a tudomására jutott. Anyám meg… Nos, neki aztán abszolút nem jött be az élet színésznőként vagy modellként, elvetette magát apámmal és lett három lánya. Sebaj, gondolhatta, majd ezek viszik valamire. Mint később rájött, egyikünk se kellett egy modellügynökségnek sem, a tanulással még úgy, ahogy elvoltunk, de a zenéhez abszolút botfülünk volt. Erre jött édesanyám fantasztikus ötlete, hogy ha nem mind tehetséges, akkor egy se legyen az, és nekiállt gyújtósnak használni a rajzaim. Én viszont csakazértis rajzoltam és festettem, főleg, miután rávettek a múzeumi látogatásra. Gyerekként még mókásnak tűnt az ötlet, hogy egy nap híres művész legyek. Mina, a nővérem mesélt nekem aznap az igazi nagyokról, és akkor életemben talán egyszer, végig is hallgattam őt, figyeltem minden szavára. Utána soha többször.
Továbbhaladtam a festményekhez. A klasszikusok többségét megőrizték az évszázadok alatt, ám sokuk kopott és foszladozott volt már. A festék elhalványult, hiába igyekeztek úgy őrizni, hogy a legjobb állapotban maradjon. Mindegyik festmény előtt megálltam egy pillanatra, hátha magamtól is tudni fogom a címet és az alkotót, de csak néhányat ismertem fel. Így jár az, aki lelép a gimnáziumi évek közepén, csak a lényeget fogja tudni. Visszagondolva, lehet, hogy a művészettörténet érdekel volna, de ez van. Folytattam az utam az „Ismeretlen alkotók” kis részlege felé, ám az átjáróban megtorpantam. A terem tele volt dobozokkal, melyeken ujjnyi vastagon állt a por. Mit tett volna egy rendes kislány? Tovább sétál. És mit tettem én? Naná, hogy odamentem és kinyitottam egyet. A belsejében keretezett festmények lapultak. Kiemeltem egyet, hogy alaposabban szemrevételezzem. Sosem láttam még, és nem is volt túl érdekes a rengeteg virág egy unalmas mezőn. Visszaraktam és azonnal a következő dobozt zárva tartandó pántokat pattintottam félre. Ebben már érdekesebb dolgok lapultak. Egy régi egyetem művészeti vagy műszaki karáról származhattak. Vázlatok, tervrajzok, épületek és szobrok skiccei. Klasszak voltak, de ugyanúgy visszapakoltam őket és tovább kutakodtam. A következő két doboz keretezetlen festményeket rejtett, amik már száz-kétszáz évvel a születésem után készülhettek. Akadt köztünk egészen furcsa és kibogarászhatatlanul absztrakt, de határozottan tetszettek. Az utolsó dobozkát majdnem észre sem vettem. A többi, nagyhoz képest megbújt közöttük a sarokban. Nem volt ezen sem jel, csak por. A szupermodern műanyag csoda egy kartonpapírfélét rejtett magában, amit széles ragasztószalaggal fedtek le./
+ Az emberiség csodája, a mindent túlélő kartonpapír. Csak a csótány szívósabb ennél, mert az megeszi. És mi van, ha ezért annyira szívós a kis dög? +
/A biológiai feltevést elnapoltam, inkább a dobozt kezdtem kibontani. A papír alig foszladozott, de nem volt nehéz a ragasztó mellett kiszakítani. A belsejében grafitrajzok bújtak meg, ezt kézbevétel nélkül is láttam. Ahogy beleszimatoltam, enyhe hajlakk szag fogadott. Én is mindig így fújtam le a műveimet később, miután megléptem otthonról. Kivettem, és széthajtottam a legfelsőt./
- A nudista manók istenére! Ez… Ez… Ez az enyém…
/Suttogtam alig hallhatóan. Remegő kezekkel kivettem a következőt. Sikítani akartam a döbbenettől és az örömtől is egyben. Kiszedtem a maradék három rajzot is. Mind az enyém volt. Letöröltem egy kósza könnycseppet és a doboz mélyén rejtőző borítékot is a kezembe vettem. Most viszont már sikkantottam. Nem sok minden volt már olvasható rajta, de az egyértelműen látszódott, hogy a címzettje Mina Delmar volt, a nővérem. A ragasztás nagyon gyorsan megadta magát. A levél a rendőrségtől jött válasz – sokadik válasz – volt Minának. Gyorsan végigfutottam a sorokat, amikben a londoni rendőrség tájékoztatta a nővéremet, hogy utoljára egy kis utcában láttak a járőrök, akkor immáron két éve, és elküldik a feltételezett búvóhelyemen talált személyes tárgyaimat, amik nem minősíthetők bizonyítéknak. És mindezt Mina kérésére! Ő kérte? Hogy küldjék el neki a cuccomat és főleg, kiemelten a rajzaimat?
A döbbenettől vagy egy percig csak meredten néztem magam elé. Sose tartottam magunkat igazán testvéreknek, de lehet tévedtem. Egy kicsit mégiscsak törődött velem. Leveleket írt a rendőrségnek és kérte, hogy adják oda a holmimat neki. Több rajzomat is összegyűjtötte, mintha tényleg törődött volna velem. Vajon hogy kerülhetett ez a doboz ide, pont ide? Nem érdekelt, itt volt. Egy pillanatra magamhoz öleltem a rajzokat és a levelet, mintha Minát ölelném, majd óvatosan, vigyázva a papírra összehajtogattam őket és a kabátomba rejtve kicsempésztem őket a múzeumból./
/Kiáltottam a mellettem elrohanó goblingyerek után, akinek nem sok kellett volna, hogy fellökjön. Szerencsére még időben betapasztottam a számat, mégsem kellene a fővárosnak közepén prezentálnom a pár száz évvel ezelőtt káromkodások hosszas sorát. Azért sem szitkozódtam, hogy a kissrác a zsebem felé kapálózott egy fél másodpercig. Elegem volt az emberekből és minden lényből is akik H'Sekirat utcáin nyüzsögtek. A repülő taxikba, ha fizetnek se ültem volna be megint, így maradt a gyaloglás, vagyis a többiek elviselése. Szerencsére úti célom már nem volt messze. Megszaporáztam a lépteimet, és további negyedórányi gyötrelmes séta után megérkeztem a Múzeum a XXI. századból nevet viselő építményhez. Odabent már jóval kevesebb lélek bolyongott, szám szerint maximum öt. Fellélegezhettem. Egyrészt megkönnyebbülés volt megszabadulni a tömegtől, másrészt otthonosabban mozogtam a saját századom tárgyai között. Saját századom./
+ Mintha visszamehetnél valaha is, ugyan… Nem várna ott senki sem. +
/Utoljára talán 10 évesen jártam utoljára múzeumban. Akkor nem gondoltam volna, hogy a legközelebbi alkalom már a jövőben lesz, röpke 900 év múlva és egyedül. Akkor, régen, csak hosszas kérlelés és unszolás hatására voltam hajlandó a családommal tartani és végül is nem bántam meg. Talán az volt az egyetlen alkalom, amikor jól éreztem magam a testvéreimmel. A nővéremmel és a húgommal még az átlagos testvéri iszonynál is jobban utáltuk egymást. Én nagyon sok mindenért gyűlöltem őket, ők pedig csak azért, meg volt tehetségem valamihez./
- Rég volt, igaz se volt.
/Mormoltam magam elé végigsimítva egy szobor elkopott vonásain. Nem volt nehéz elkerülni a többi múzeumban nézelődőt, ők is szívesen elkerültek engem. Ha akartam volna, bármit elcsenhettem volna, de egyelőre semmi érdekfeszítőre nem akadtam. Elkalandoztam az egészen régi korokból fennmaradt műtárgyakat kiállító részhez, de ezeket unásig láttam már. Akkor régen is pont ilyesmiket néztünk meg. Ahogy egy ókori vázát nézegettem, elragadtak kissé az emlékek. Sosem szerettem a családom, főleg nem a szüleimet. Apámat abszolút nem érdekelte a létezésem, attól a pillanattól fogva, hogy kiderült, lány leszek. Ez már a születésem előtt a tudomására jutott. Anyám meg… Nos, neki aztán abszolút nem jött be az élet színésznőként vagy modellként, elvetette magát apámmal és lett három lánya. Sebaj, gondolhatta, majd ezek viszik valamire. Mint később rájött, egyikünk se kellett egy modellügynökségnek sem, a tanulással még úgy, ahogy elvoltunk, de a zenéhez abszolút botfülünk volt. Erre jött édesanyám fantasztikus ötlete, hogy ha nem mind tehetséges, akkor egy se legyen az, és nekiállt gyújtósnak használni a rajzaim. Én viszont csakazértis rajzoltam és festettem, főleg, miután rávettek a múzeumi látogatásra. Gyerekként még mókásnak tűnt az ötlet, hogy egy nap híres művész legyek. Mina, a nővérem mesélt nekem aznap az igazi nagyokról, és akkor életemben talán egyszer, végig is hallgattam őt, figyeltem minden szavára. Utána soha többször.
Továbbhaladtam a festményekhez. A klasszikusok többségét megőrizték az évszázadok alatt, ám sokuk kopott és foszladozott volt már. A festék elhalványult, hiába igyekeztek úgy őrizni, hogy a legjobb állapotban maradjon. Mindegyik festmény előtt megálltam egy pillanatra, hátha magamtól is tudni fogom a címet és az alkotót, de csak néhányat ismertem fel. Így jár az, aki lelép a gimnáziumi évek közepén, csak a lényeget fogja tudni. Visszagondolva, lehet, hogy a művészettörténet érdekel volna, de ez van. Folytattam az utam az „Ismeretlen alkotók” kis részlege felé, ám az átjáróban megtorpantam. A terem tele volt dobozokkal, melyeken ujjnyi vastagon állt a por. Mit tett volna egy rendes kislány? Tovább sétál. És mit tettem én? Naná, hogy odamentem és kinyitottam egyet. A belsejében keretezett festmények lapultak. Kiemeltem egyet, hogy alaposabban szemrevételezzem. Sosem láttam még, és nem is volt túl érdekes a rengeteg virág egy unalmas mezőn. Visszaraktam és azonnal a következő dobozt zárva tartandó pántokat pattintottam félre. Ebben már érdekesebb dolgok lapultak. Egy régi egyetem művészeti vagy műszaki karáról származhattak. Vázlatok, tervrajzok, épületek és szobrok skiccei. Klasszak voltak, de ugyanúgy visszapakoltam őket és tovább kutakodtam. A következő két doboz keretezetlen festményeket rejtett, amik már száz-kétszáz évvel a születésem után készülhettek. Akadt köztünk egészen furcsa és kibogarászhatatlanul absztrakt, de határozottan tetszettek. Az utolsó dobozkát majdnem észre sem vettem. A többi, nagyhoz képest megbújt közöttük a sarokban. Nem volt ezen sem jel, csak por. A szupermodern műanyag csoda egy kartonpapírfélét rejtett magában, amit széles ragasztószalaggal fedtek le./
+ Az emberiség csodája, a mindent túlélő kartonpapír. Csak a csótány szívósabb ennél, mert az megeszi. És mi van, ha ezért annyira szívós a kis dög? +
/A biológiai feltevést elnapoltam, inkább a dobozt kezdtem kibontani. A papír alig foszladozott, de nem volt nehéz a ragasztó mellett kiszakítani. A belsejében grafitrajzok bújtak meg, ezt kézbevétel nélkül is láttam. Ahogy beleszimatoltam, enyhe hajlakk szag fogadott. Én is mindig így fújtam le a műveimet később, miután megléptem otthonról. Kivettem, és széthajtottam a legfelsőt./
- A nudista manók istenére! Ez… Ez… Ez az enyém…
/Suttogtam alig hallhatóan. Remegő kezekkel kivettem a következőt. Sikítani akartam a döbbenettől és az örömtől is egyben. Kiszedtem a maradék három rajzot is. Mind az enyém volt. Letöröltem egy kósza könnycseppet és a doboz mélyén rejtőző borítékot is a kezembe vettem. Most viszont már sikkantottam. Nem sok minden volt már olvasható rajta, de az egyértelműen látszódott, hogy a címzettje Mina Delmar volt, a nővérem. A ragasztás nagyon gyorsan megadta magát. A levél a rendőrségtől jött válasz – sokadik válasz – volt Minának. Gyorsan végigfutottam a sorokat, amikben a londoni rendőrség tájékoztatta a nővéremet, hogy utoljára egy kis utcában láttak a járőrök, akkor immáron két éve, és elküldik a feltételezett búvóhelyemen talált személyes tárgyaimat, amik nem minősíthetők bizonyítéknak. És mindezt Mina kérésére! Ő kérte? Hogy küldjék el neki a cuccomat és főleg, kiemelten a rajzaimat?
A döbbenettől vagy egy percig csak meredten néztem magam elé. Sose tartottam magunkat igazán testvéreknek, de lehet tévedtem. Egy kicsit mégiscsak törődött velem. Leveleket írt a rendőrségnek és kérte, hogy adják oda a holmimat neki. Több rajzomat is összegyűjtötte, mintha tényleg törődött volna velem. Vajon hogy kerülhetett ez a doboz ide, pont ide? Nem érdekelt, itt volt. Egy pillanatra magamhoz öleltem a rajzokat és a levelet, mintha Minát ölelném, majd óvatosan, vigyázva a papírra összehajtogattam őket és a kabátomba rejtve kicsempésztem őket a múzeumból./
