Mystical Future FRPG

Nos, mit is mondhatnék. A domb közölte, hogy Halloweenkor mindenki találkozhat mindenkivel, még az elhunytaival is. Úgy gondoltam, hogy miért is ne, miért is ne beszélhetnék mondjuk minden évben a szüleimmel, vagy éppen Lindával. Az ikernővérem hiányzott a legjobban a családból, na meg persze a kis pupákok is, remélem szép életük volt. Bár az enyémnél biztosan nem, kivéve Klári elvesztése, amin nagyon nehezen tudom még most is túltenni magam. És nem tudom, hogy miért. Oké, fantasztikus egy jó bőr volt, minden őrültségbe benne volt, még akkor is, ha néha egy mondattal a plafonig húzott és még a kötelet is rángatta tovább, hogy tutira kinyírjon. De valahogy mégis… bármilyen nyálas is a feltételezés, a szívemben örökre az övé egy nagyobb szeletke. Szóval felkészültem az első találkozásra a szüleimmel azóta, hogy elhagytam a XXI. századot. Azt sem tudom, hogy mit kéne tőlük kérdeznem. A domb segítségével megkerestettem őket aznap, és este nyolcra voltak hivatalosak H’Sekirat 5. emeletére, a Sidhék külön részére fenntartott luxushotelben, ahol az egész városra kilátás nyílott. Nem mondom, nem semmi ez az ultramodern, vagy nem is tudom milyen modern nagyváros. Nagyon élvezem, hogy itt lehetek, nem mennék vissza semmi pénzért, főleg most már, hogy itt rövid időn belül sokkal több mindent tettem le az asztalra, mint ott valaha letehettem volna. Hatkor megvacsoráztam egyedül, gondolom, a szellemeknek nem kell szilárd táplálék, nekem viszont igen, és éreztem, hogy izgulni kezdek. ~ Na, mi bajod van nagyfiú? A „Sidhekirály” berezelt? ~ Feddem meg magam és már várom a találkozást. A percek óráknak, tűnnek lustán kattan a másodpercmutató az egyetlen magammal maradt tárgyon, a TAG HEUER-emen. A gyártó ha még létezne lepetézne az élvezettől, hogy még a távoli jövőben is működik ez a darab. Persze azért egy kicsit bütykölni kellett rajta, de mondtam, hogy csak is mágiamentesen tehetik, szóval, nagyjából a világon ez az egy darab óra létezik, ami több száz éves és tökéletesen működik. Felálltam, leültem, járkáltam, de csak nem jött az idő, egyre mogorvább lettem. Gyorsan bedöntöttem a maradék bort, a poharat pedig lehajítottam az erkélyről.
- Mi van fiam, nem tanultál jó modort a jövőben sem? – egy ismerős, de szőrfelállító hang jött mögülem, azonnal megpördültem. Először azt hittem, hogy valami mállott zombival fogok találkozni, akinek az egyik szeme kocsányon lóg, félig leégett a haja, a bőrén kelések puffannak majd, vagy csak simán hófehér arcú vizihulla-szellem lesz, aki hozzám érkezik. De semmi. Azon kívül, hogy kiemelkedett a padlóból anyámmal együtt mosolyogva, tök úgy néztek ki, mint, ahogy elhagytam őket akkor. Na, jó, kicsit megöregedtek.
- Mondanám, hogy jól néztek ki, de tudjátok a Sidhék nem hazudnak. – elmosolyodom én is, majd nyújtom a kezemet, hogy apámét magamhoz szoríthassam, de aztán visszahúzom. Egy elnéző mosolyra húzódik a szám, ez van, ők már halottak.
- Foglaljatok… izé, maradjunk állva. – legyintek, majd anyám ment ki, mert olyan jó fej volt mindig is.
- Nyugodj meg fiam. Mi nem lehetnénk itt, csak Danu volt olyan kegyes, hogy a kérésed teljesítse, köszönd meg a nevükben is. Nem ragadtunk a világban, jó életünk volt. De nagyon hiányoztál, ahogy Linda is… - mielőtt bármit kinyöghetnék, anya már át is ölel, hideg remegés fut végig rajtam, de egy gondolattal elfújom a jeges levegőt.
- Sajnálom, hogy elmentem akkor. – hangom nem az a magabiztos, mint szokott lenni, de ne is várjuk el tőlem ezt. Folytatnom kell.
- Persze nekem is jó életem lett, láthatjátok. Klári is itt van valahol, vagyis meghalt, de mégis itt van. Vagy valami ilyesmi. – magam sem tudom jobban összezavarni a gondolataimat jobban, mint, ahogy most teszem. Ekkor érzek egy másik jeges érzést a vállamon, apámét. Nem mondanám, hogy hú, de szuper volt a viszonyunk, nagyjából le sem tojtuk egymást, de gondolom ő már megbánta, hogy úgy viselkedett velem, ahogy természetesen most én is. Akkor mások voltak a céljaim, nem láttam át saját magamon, jól éreztem magam. Persze ma már tudom, hogy csak egy ficsúr voltam, de legalább annak kiváló. Az önirónia a legjobb dolog a Sidheségben.
- Már nem kell ezzel törődnöd, Danu akaratából itt vagy. Ami akkor volt, már rég elmúlt, nem kell szabadkoznod fiam. De tudd, hogy büszkék vagyunk rád, ugyanúgy, ahogy a nővéredre. – mondja szelíden mosolyogva, amire én hátralépek egy kicsit. Ez a megfogalmazás bogarat ültetett a füleimbe, nem állt össze a kép. ~ Lindára? Ő is elporladt, ahogy Edit és Mariann. Vagy régen büszkék voltak rá? ~ zavarodott arcom tisztán látszik szellemszemükben, de ők csak tovább mosolyognak.
- El kell mennünk üdvözölni őt is, folytasd az utad fiam! – apám hangjában tényleg büszkeség csendül és anyám arcán is ez látszik.
- Nagyon szeretünk Andor! – mondja melegen anyám, de én már nem tudok másra gondolni, csak Melindára.
- De hol van ő? Mi a neve? Mi lett belőle? – kérdezem egyre jobban belelendülve, az első meglepetés sokkot félresöpörve. Azonban ők csak mosolyognak, majd halványodni kezdenek. Intésre emelik a kezüket, de mire odareppenek, hogy átkaroljam őket, már kihalványodnak e világból. Fél térdre esek, a düh és a keserűség egyszerre tör rám. Nem értem miért nem ezzel kezdték, vagy miért nem segítettek nekem. Bárhol lehet, bárki lehet, a bolt naponta tucatjával dobálja az múltbelieket. Legalábbis sokan vagyunk. Pár könnycsepp hagyja el a szemeimet, majd nagyon lassan összeszedem magam, felállok, és az erkélyhez sétálok, bámulva a nyüzsgő éjszakai hangyabolyt. A villódzó fények és lézersugarak élettel telítik meg az égboltot, ahol a furcsa járműk hada rója kijelölt útjait. De én ezeket nem látom, szemeim előtt csak egy mosolygós fekete hajú lány arca bontakozik ki.
- Linda, merre vagy?