/Egyedül álltam a folyosón, azonban a sok gondosan bezárt ajtó közt, az egyetlen mögül, ami résnyire nyitva volt, az élet hangjai szűrődtek ki. Beszélgetés moraja, kacagás és edénycsörömpölés kúszott a fülembe – miközben az álmomban hallott dallam még mindig ott csengett.
+Talán mégsem olyan ijesztő ez az egész. Új nap, új élet.
/Kihúztam magam és elindultam, hogy társasági életet éljek, no meg, hogy egyek valamit. Lassan, óvatosan beljebb toltam az ajtót, s egy három fiatalból álló (vagy inkább ülő) csoporttal találtam szemben magam. Nyilvánvalóan tőlük származtak a kint hallott zajok, a lány úgy nevetett, hogy a könnye is majd’ kicsordult. Egy másodpercre azt hittem, hallucinálok, mert mintha a tükörképe ült volna mellette mosolyogva, de elég volt egyetlen tüzetesebb pillantás, s rájöttem, hogy nem a lány replikáját látom, hanem egy rá ijesztően hasonlító fiút. Velük átellenben ült egy morcos, szőke fiú/fiatal férfi – az összeráncolt szemöldöke és szigorú tekintete, amit mindenáron csak és kizárólag a reggelijére vetett, igencsak megnehezítette korának megállapítását, mindenesetre nem tűnt úgy, hogy rögtön összebarátkozunk, sőt jobban megfigyelve úgy festett, mintha a vele egy asztalnál ülőkkel sem szívesen közösködne.
Ezen gondolatok a másodperc törtrésze alatt futottak le bennem; a nevető lány is ugyanilyen hamar észrevett engem, s vigyorogva meg is szólított. Meglepett a közvetlensége, pláne az előző napi érdektelenségre visszatekintve, amit az itt lakók tanúsítottak felénk, amikor Gariennel teáztunk. Mindenesetre jól esett a kedvessége./
-I-igen, én vagyok /feleltem zavartan mosolyogva Lilre./ -Örülök, hogy megismerhetlek titeket! /mondtam kissé sután, miután Ruphus is köszöntött. S ha még nem éreztem volna magam eléggé zavarban, Ruphus kérdésére olyan hangosan kordult meg a gyomrom, hogy belezengett a konyha, ha nem az egész épület. Elvörösödtem és próbáltam olyan apróra összehúzni magam, hogy ki se látsszak többé a földből.
Épp ezt a pillanatot választotta a morcos szőke, hogy felpattanjon és a lehető leggyorsabban eltűnjön a közelünkből. Nem lepett meg, hogy egy árva szót sem szólt hozzám, vagy akár az ikrekhez, de igen illetlennek és modortalannak találtam. – Bár magamra is haragudtam, amiért nem üdvözöltem, elvégre én voltam az „új lány”, én sem voltam mentes a jólneveltség alól./
-Neked is szia /motyogtam, amikor elviharzott mellettem. Szúrós szemével egy pillanatra se tekintett rám, bár én sem mertem nagyon megbámulni őt. Az azért felkeltette a figyelmemet, hogy mennyire nyers volt a mozgása, már-már állatias – annak minden kecsességével együtt –, s mikor mellém ért, pézsmaillat csapta meg az orromat, ami kétségtelenül belőle áradt. Átfutott az agyamon, hogy esetleg alakváltó, mint Alyara, de őt sosem láttam ilyen vadnak, majd eszembe jutottak a történetei a többi fajról, akik az újvilágban élnek: vérfarkasok és miegyebek. Bizonyára elbambultam, mert csak arra kaptam fel a fejem, amit Lil mondott./
+Arawn… Még a neve is olyan, mintha morogna. Talán, amikor bemutatkozásra kerül sor, valóban csak morog, s nem is ez az igazi neve /mosolyogtam magamban./ +Jaj, ne légy gyerekes Fiore! Inkább reméld, hogy soha nem kell magadon érezned azoknak a kegyetlenül szúrós szemeknek a pillantását.
/Lil javaslata a tojásrántottára nyomban visszahozta a hangos éhségem miatt érzett szégyenérzetemet, de boldogan bólintva elfogadtam az ajánlatát:/
-Köszönöm!
/Leültem Ruphusszal szemben, s kínosan ide-odatekintgetve nem szóltam egy szót sem. Sosem tudtam mit kezdeni az emberekkel, újra és újra meglepődtem, hogyan lehetnek barátaim, mit látnak bennem, ha meg se mukkanok, s ha mégis, akkor is csak butaság bugyog ki a számon. Hála az égnek, úgy tűnt, hogy Ruphusnak sincs sok mondanivalója, kettejük közül ő volt a „csendestárs”.
Mikor Lil letette elém a gőzölgő sárgaságot még hálásabban köszöntem meg neki, mint korábban. Örültem, hogy evéssel palástolhatom önnön szótlanságomat, s így lehetőségem is nyílt jobban megfigyelni őket. Miközben én szépen, lassan, megfontoltan rágva meg minden isteni falatot, eszegettem, az ikrek egymást piszkálták. Jó volt rájuk nézni, kicsit Rossellára és magamra emlékeztettek. Mindig azt mondtuk, valójában ikrek vagyunk, csak épp én éveket késtem, s más szülők gyermekeként jöttem a világra, ettől azonban csak még inkább nővérek (vagy ahogy mi szerettük hívni, hugok lettünk).
Teli – de csukott – szájjal mosolyogtam rajtuk evés közben. Ahogy figyeltem őket, egyre észrevehetővé váltak számomra a kis különbségek a külsejükben, egy anyajegy, a szemöldök íve, rejtett mosoly egyikük szája szegletében, másikukon egy gyerekkori csínytevés hege. Ezektől az apróságoktól eltekintve azonban szinte egyformák voltak. Ugyan első pillantásra könnyen összetéveszthetők voltak, mégsem mondhatni, hogy Ruphus feminin lett volna, vagy Lil túlzottan férfias.
Lil épp a bátyja karját bökdöste, amikor észrevettem az összeillő tetoválásaikat. Vagyis már korábban is láttam őket, de csak most tudatosult bennem a kép. Ide-odakacskaringózó minták fonata, amik mintha összekötötték volna a két testvért – gyönyörű volt. Megbabonázva néztem őket, s élveztem hallgatni a viccelődésüket, egyáltalán egy ilyen páros társaságában lenni már önmagában felemelő érzés volt. Olyannyira belefeledkeztem a tanulmányozásukba, hogy észre se vettem, hogy elfogyott a rántottám, habár a gyomrom végre boldogan nehezült el az jóleső étel súlya alatt. Ott ültem az üres tányérom felett, s nem tudtam, mihez kezdjek magammal, ráadásul úgy tűnt, hogy most, hogy felszabadult a szám, engem is bevonnának a társalgásba. Tettem egy utolsó kört gondolatban a „túl béna vagyok én ehhez” téma körül, majd megszólaltam. Az első eszembe ötlő kérdéssel kezdtem. Elvégre mégiscsak egy iskolában voltunk, amiről az égvilágon nem tudtam semmit, s aminek a tanulói hihetetlen képességekkel rendelkeztek, ahogy elméletben én is. Csakhogy én sok szempontból különböztem tőlük, se nem velem született adottság volt az enyém – hiszen egy héttel azelőtt még a XXI. századi Párizsban tanultam építészetet! –, sem pedig fogalmam nem volt arról, hogyan használjam azt. Ezért is tűnt evidensnek az iskola és a mágia felőli érdeklődés./
-Khm… /köszörültem meg a torkom, leküzdve a rántotta utolsó maradékait is./ -Na, és ti mióta tanultok itt? /Jobb kezemmel a hajamba túrtam, ahogy mindig, mikor fogalmam sem volt arról, hogy mit csináljak./ -Milyen mágiahasználók vagytok? Egyáltalán… azok vagytok, ugye? Vagy illetlenség ilyet kérdezni? Jaj, elnézést! Nem is tudom, mit beszélek. /Lesütöttem a szemem és a tányéromba kapaszkodtam. Felpattantam és megkérdeztem:/ -Nem kértek valamit inni?
+Gratulálok, Froeira! Ha lehetséges, túlszárnyaltad Fiorét. Lehet-e ennél kínosabban kezdeni a barátkozást?
(125)