[2900. július 22.]
/Órákig elbeszélgettem volna Gariennel. Olyannak tűnt, akivel bármilyen témában lehet eszmecserét folytatni. Ahogy a Sagrada Famíliat említette, megelevenedtek bennem a képek, amiket az építészeti előadásokon vetítettek nekünk. (Egyébként is nagy csodálója vagyok Gaudínak, pláne a Casa Batllónak.) Annyi fantasztikus hely és épület volt a világunkban, amiknek ma már pora sem maradt feltehetőleg – ez pedig igazán elkeserítő. Szívesen bejártam volna Gariennel a szülővárosát; kíváncsi volnék azokra a helyekre, amiket szeretett – sok mindent elmond egy emberről az, ahogy egy városhoz viszonyul. Még a Barca egyik meccsére is szívesen elmentem volna vele. Ugyan nem vagyok egy nagy sportember, még nézni sem kifejezetten szeretem, de lássuk be, egy olasz hamar megtanulja értékelni a jó focit.
Teljesen elbambultam, s mikor feleszméltem, teaivással próbáltam palástolni izgatottságomat. Azonban akkora kortyot akartam egyszerre legyűrni a torkomon, hogy félre is nyeltem, s köhögni kezdtem. Hála az égnek, Garien nem vehette észre a szerencsétlenkedésemet, mert abban a pillanatban benyitott Melony és elhívta őt. Mire felém pillantott már tökéletesen normálisnak tűntem, egy kis arcpirosságtól eltekintve – ami még inkább elmélyült, amikor megfogta, s megcsókolta a kezem./ +Ez a fiú túl lovagias erre a világra /futott át az agyamon.
Már rég elmentek, amikor az arcom végre visszanyerte természet adta sápadt színét. (Nem egészen szoktam még hozzá, hogy ebben a szőke, tejfehér formában sokkal jobban kiütköznek rajtam az érzelmeim.) Sajnáltam, hogy Gariennek olyan sietősen kellett távoznia, s furdalta az oldalamat, hogy ki lehet az a hölgy, aki Garient keresi./ +Talán az angyal, akiről korábban mesélt? Akit meggyógyított. De ő hogy kerülne ide? Tudtommal itt csak „mágiahasználók” vannak.
/Minthogy Melony kísérte ki Garient a látogatójához, senki nem maradt, akivel társaloghattam volna. Kapcsolatok kialakításában sosem voltam valami ügyes, mindig butaságokról hadováltam vagy egyáltalán meg se szólaltam. Azokba, akiket a barátaimnak nevezhettem, mindig csak belebotlottam – néha szó szerint is, lásd: Garien –, az erőltetett barátkozás túlságosan feszélyezett. Úgyhogy maradtam a helyemen, szépen csendben iszogattam a zöldteámat, és igyekeztem nem tudomást venni a néha-néha magamon érzett furcsa tekintetekről./ +Persze, én vagyok az új lány, az idegen. Nem meglepő, hogy kinéznek innen, hiszen a legkevésbé sem hasonlítok rájuk. Csak egy ügyetlen fruska vagyok, akinek halvány fogalma nincs arról, hogyan varázsoljon… miközben ők egyértelműen mesterei a mágiának, vagy legalábbis lassan azok lesznek. Sokkal egyszerűbb volt nem törődni velük, amíg Garien itt volt – ő képes lekötni minden figyelmemet. Azért annyira már nem vagyok érdekes, hogy idejöjjenek és udvariasan elcsevegjenek velem. Nem is baj, az sokkal rosszabb lenne. Szeretek a saját gondolataimmal teázgatni, belső monológokat szavalni. Igen, ez sokkal jobb, mint idegenekkel idegesen társalogni. Magányos farkasnak születtem, ez a helyzet. Mondjuk annak is megvan a szépsége, ha valakivel akkor is tökéletes összhangban vagy, ha csak ültök egymás mellett és egy szót sem szóltok. Alexandre…
/Megráztam a fejem, s nyomban el is hessegettem a magánytól csöpögő gondolataimat.
Már rég megittam Garien teaadagját is, amikor úgy döntöttem befejezem a várakozást, „ide ma már biztosan nem jön vissza”. Visszamentem a szobámhoz, de ahelyett, hogy bementem volna, visszafordultam Garien ajtajához. Egy pillanatig még hezitáltam, nem akartam őt zavarni, de végül csak győzött a kíváncsiságom/magányom/aggodalmam, s bekopogtam./
-Garien? Garien! /kérdeztem először halkan, majd hangosabban szólítottam meg./ -Garien, itt vagy?
+A manóba! Nincs itt. Vagy az is lehet, hogy nem akar velem beszélni… Talán rossz hírt kapott. De vajon mit? Esetleg bent van nála a hölgy, akit Melony említett. Nem illene megzavarnom őket.
/Feladtam a kopogtatást és inkább bevettem magam a szobámba. Lehuppantam az ágyamra, s a kezembe vettem a könyvem. Végigpörgettem a lapokat, majd az utolsó, üres oldal sarkát letéptem. Még soha azelőtt nem tettem kárt könyvben – leszámítva, amikor általános iskolás koromban egy időben széttépkedtem a tankönyveim fedelét, miközben tanultam (fogalmam sincs, miért). Olyan érzés volt, mintha magamból szakítottam volna ki egy darabot. Mindig is szorosan kötődtem a könyvekhez, de ebben a világban ráadásul ez az egyetlen tulajdonom – meg az az önkényesen elfoglalt ház Altmyrcában. Kerítettem egy íróalkalmatosságot és apró, éles betűkkel rákörmöltem egy rövid üzenetet Gariennek.
Garien,
Remélem, minden rendben. Ha szükséged van valamire vagy valakire a szobámban megtalálsz. (Ha mégsem, gyanítom, Melony tudni fogja, merre keress.)
Fiore
Kimentem a folyosóra és becsúsztattam a cetlit az ajtaja alatt./ +Akár itt van, akár nem, ezt biztosan megtalálja. Csak biztos akarok lenni benne, hogy jól van.
/Egy pillanatra még drámaian az ajtajának dőltem, aztán visszasomfordáltam a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, s a Werthert olvastam. Kizártam az egész világot, minden aggodalmamat, minden félelmemet, minden bánatomat, és csak a szavakra koncentráltam./
(123)*Visszatértem.
*
*+30 hsz a születésnap miatt - Rab*