+Együtt maradhatunk. Még egy kicsikét legalább. Köszönöm. Jaj istenem, Melony, köszönöm! /gondoltam kitörő örömmel. Annyira reménykedtem benne, hogy nem választanak el Garientől, és tényleg nem. Legalábbis addig, amíg – feltételezem – az alapokat tanuljuk. Még jobban megszorítottam a kezét az örömteli hírre, és úgy örültem, hogy nem húzta el. Nehogy kínos helyzetbe hozzam magam, csendben vártam, mit mond még nekünk Melony. A világ minden kincséért rá nem pillantottam volna abban a helyzetben Garienre, csak mosolyogtam és fogtam a kezét.
Melony elégedettnek tűnt velünk, s ez hízelgő volt ugyan, de még mindig szúrt belül a tüske, amit a hazugsága okozott. Megértettem, hogy óvatosság volt csak, mégsem tetszett, ahogy a dolgot intézte. Nem szeretem, ha felkavarják az érzelmeimet. Sokáig azért mégsem puffoghattam magamban, elvégre neki köszönhettük ezt a fantasztikus lehetőséget, hogy tanulhatunk./
+S már holnap megkezdődik az okításunk. Persze, minek várni. Csak olyan hirtelen jött ez az egész. Mi lesz, ha nem leszek elég ügyes? Garien már jól használja a képességét – ahogy azt a gyógyult bokám is mutatja –, de én… Azon a pár trükkön kívül, amit Alya mutatott, semmit sem tudok. Nemhogy halottakat éleszteni – de az legalább még odébb van.
/Kételkedtem a képességeimben, a hatalmamban. Az is megfordult a fejemben, hogy a tükör tévedett, hogy nem vagyok más, csak egy mezei boszorkány, minden különösebb tehetség nélkül. Attól féltem, hogy meg sem közelítem majd Garien tudását, s hogy még előbb elválasztanak tőle, hogy ha rájönnek, milyen haszontalan is vagyok, majd kitesznek innen és annyi a széles vállamnak, mehetek, amerre tudok.
Míg a jeges félelem a mellkasomba költözött, Garien még mindig fogta a kezemet – mintha érezte volna, hogy mennyire szükségem van a támaszára –, s Melony tovább vezetett minket a szálláshelyünk felé. Eleinte nem is figyeltem, merre megyünk, így csak arra eszméltem fel, hogy egy ajtókkal teli folyosón állunk. Az ajtókon nevek díszelegtek, a mieink is ott voltak, egymással szemközt. Már ez is megnyugtatott, nemhogy még az, ahogy Garien viszonyult a kialakult helyzethez. Csak bután mosolyogtam rá, mikor végigsimított az arcomon és azt bizonygatta, hogy nem fogom elveszíteni./
-Nem is engedem, hogy elfeledkezz rólam /mondtam, miközben ő elengedte a kezemet.
Tetszett az ötlet, hogy egy megadott időpontban találkozzunk mindig, bármi történjék is./ +De hát Bettivel is ebben állapodtunk meg. Vasárnaponként… /állapítottam meg szomorúan. Szerencsére Garien ekkor már Melonyval beszélt, s nem láthatta, mennyire elszomorodtam, nem akartam volna, hogy félre értse. Nekem is ő volt az egyetlen támaszom itt. A barátnőim elhagytak. Tudom, hogy azért, mert muszáj volt nekik, de attól még megmaradt az üresség a mellkasomban. S erre ez a fehérköpenyes mágus jelentette az egyedüli megoldást.
Ezen töprengve kisebb fáziskéséssel vettem csak észre, hogy kedves barátom immár előttem áll, s épphogy láttam a mozdulatot, ahogy megölel. Csak egy pillanatig tartott, mégis sokat jelentett nekem. Csak egyetlen, rövidke ölelés.
Elképzelésem sincs, hogy milyen arcot vághattam, de gyanítom, hogy elég butát. Ő az ajtóból még visszaszólt, hogy találkozzunk fél óra múlva./
-Rendben, akkor fél óra múlva a társalgóban /ismételtem, mikor végre észbe kaptam, hogy mondanom is kellene valamit.
Miután Garien elfoglalta a szobáját, kettesben maradtam Melonyval. Kissé feszengve megköszöntem a lehetőséget és közöltem, hogy én is – ahogy Garien említette – alkalmazkodom a helyi öltözködési szokásokhoz, ha vannak. A búcsúzás után befordultam az ajtón, amin az én nevem állt.
A szoba puritán volt és még nem túl otthonos, de gondoltam, hogy nyilván az én dolgom lesz majd barátságosabbá varázsolni a magam számára. Körbejártam a kis helyiségben, végigfuttattam a kezem a bútorokon. Benyitottam a fürdőszobába, s örömmel konstatáltam, hogy tényleg saját, külön bejáratú mosdóm van. Aggasztott volna, ha másképp alakul – enyhén szólva szégyenlős vagyok mások előtt.
Úgy terveztem, hogy fekszem egy kicsit, olvasok, pihenek, aztán majd rendbe szedem magam, és megyek vissza Garienhez. Ledobtam magamat és a könyvemet az ágyra, s háton fekve, felhúzott térdekkel olvasni készültem, de ahogy a fejem fölé tartottam a könyvet, a szemem a karkötőimre tévedt.
Nem telt még el ilyen hosszú idő úgy, hogy ne gondoltam volna arra, amit otthon hagytam. A honvágy és a bűntudat egyszerre tört rám. A hasamra fektettem Az ifjú Werther szenvedéseit, s a kezemet díszítő ékszereket kezdtem birizgálni. Egy rózsaszínűre festett fakarperecbe Alexandre véste bele a nevét, azt forgattam a kezeim között. Újra és újra végighúztam az ujjamat a nevén. A fejem megtelt emlékekkel, jelentéktelen apróságokkal.
Annyira hiányoztak! Mindennél jobban vágytam arra, hogy láthassam őket. Meg akartam beszélni Rossellaval az összes hihetetlen dolgot, ami itt történt velem. Mesélni akartam neki és a barátnőimnek – Yolande-nak, Giulie-nak, Ré-nek – az új barátaimról. Arról, hogy milyen Alya és Betti, hogy mennyire kedvesek és toleránsak velem, hogy mennyire megszerettem őket. Arról, hogy még Seath-et is hogy megkedveltem, és hogy milyen aranyosak Bettivel. Arról, hogy veszélyben vagyunk. Arról, hogy Garienbe botlottam, éppen amikor a leginkább szükségem volt egy barátra, és hogy mennyit jelent nekem, hogy mennyire megbízom benne, hogy fogta a kezemet és nem engedett el, hogy milyen volt, amikor megölelt.
Hogy milyen volt, amikor Alexandre megölelt – az jutott eszembe ekkor. Úgy hiányzik. Nem tudom, hogy csak ekkor kezdtek-e potyogni a könnyeim vagy folyamatosan, de már megállíthatatlan volt az áradat. Álomba sírtam magam.
Nem is vettem észre, hogy mennyire fáradt vagyok, amíg el nem szenderedtem az új ágyamon. Nem álmodtam semmit, csak emlékeztem. Régi, majdnem elfeledett dolgok keveredtek az új élményeimmel. Sokat forgolódhattam és dobálhattam magam, mire odáig fajult a dolog, hogy lebukfenceztem az ágyról.
Nem tudtam, mennyi idő telhetett el azóta, hogy beköltözhettem a szobába, s megijedtem, hogy lekéstem a megbeszélt találkozót Gariennel, szinte biztos voltam benne, hogy elszalasztottam. Felpattantam, s a könyvemet, ami velem együtt zuhant, visszadobtam az ágyra. Betrappoltam a fürdőbe, sebtében lezuhanyoztam és megpróbáltam kifésülni a hajamba frissen költözött szívós csomókat. Bedagadt szemeimmel nem sokat tudtam kezdeni, így csak remélhettem, hogy nem lesz túl feltűnő. Felkaptam a levetett ruháimat, s minthogy a tükörképem viszonylag elfogadhatónak ítéltem – az átöltözésről pedig már régen lemondtam –, elindultam Garien felkutatására.
Abban bíztam, hogy nem kések olyan sokat – bár magam sem hittem, hogy valóban így volna –, ezért a konyha/étkező/társalgó felé vettem az irányt. Ott kevésbé lett volna zavarba ejtő Gariennel találkozni, ilyen illetlen késedelem után, mintsem betörve a saját személyes terébe, a szobájában zavarni. A folyosó végében levő ajtó kilincsére téve a kezem, még elmormoltam egy utolsó „Kérlek, legyél itt!” fohászt, majd benyitottam./
(91)
*Javíts ki, ha tévedek, Mira, de azt hiszem ennyi. Ez a költözés-dolog kissé megzavart. ^^”
Amiért pedig ennyire sokat kellett várni rám, ilyen szép hosszú reagot kaptatok.*